Tegnap elhunyt Elgin Baylor minden idők egyik legjobb kosárlabdázója. A Los Angeles Lakers legendás játékosa olyan életet élt, amely még a mai filmkészítésben is hihetetlennek minősülne.
A mai NBA-ben sajnálatos módon sok játékost az alapján ítélnek meg, hogy hányszor is nyerte meg csapatával a bajnoki címet. Lehet valaki számos alkalommal MVP, átlagolhat dupla-duplát éveken keresztül, ha nem emelte fel legalább egyszer a Larry O'Brien-trófeát, akkor szokás megfeledkezni az érdemeiről. Pedig a bajnoki címmel nem rendelkező játékosok közül is olyan legendák kerültek ki, mint Karl Malone, Reggie Miller vagy éppen Charles Barkley. Létezik azonban egy NBA-ikon, aki mindenkinél több alkalommal volt ott a bajnoki cím küszöbén, ám a döntő végén soha sem ünnepelhetett. Elgin Baylort a statisztikái alapján minden idők legjobbjai között tartják számon a szakértők, a szurkolók azonban sokszor megfeledkeznek róla (Kaliforniát leszámítva), ugyanis bár kimagasló egyénisége volt az NBA hőskorának, bajnoki címet hivatalosan sohasem nyert.
Elgin Gay Baylor 1934. szeptember 16-án született Washingtonban. A kiscsatár poszton bevethető játékos Idahóban és Seattle-ben járt egyetemre, ahol korosztálya egyik legkimagaslóbb tehetségének számított: többek között megkapta az év játékosa címet is, de ő volt az egyetemi bajnokság négyes döntőjének MVP-je is az utolsó évében.
Végül 1958-ban került az NBA-ba, a Minneapolis Lakers nem meglepő módon az első helyen választotta ki a drafton. Újoncidénye során hamar a liga legjobb játékosai közé emelkedett: a pontok, a lepattanók és a gólpasszok átlagában is a legjobb 10 közé került. Természetesen ő lett a legjobb újonc az idényben. Bekerült az All-Star-gálára, ahol MVP. Csapatát, amely az előző szezonban még szenvedett, egészen a döntőig vezette, ahol azonban a Boston Celtics négy mérkőzésen jobbnak bizonyult. Ezzel a párharccal lényegében kezdetét vette az NBA történetének legkomolyabb rivalizálása. A második szezonjában tovább javított a pontátlagán illetve több lepattanót is gyűjtött, ám a Minneapolist ezúttal a St. Louis megállította a főcsoport döntőjében.
A Lakers 1960-ban költözött Los Angelesbe, Baylor pedig tovább fejlődött egyénileg: a New York Knicks ellen dobott 71 pontja (amelyet 1960. november 15-én ért el) egészen Kobe Bryant 2006-os Toronto elleni remekléséig franchise-rekordnak minősült. 1962-ben Baylor és a Lakers ismét döntőt vívhattak (hősünk 38,3 pontot átlagolt az alapszakaszban majd ezt még megfejelte a rájátszásban is) és a Boston Celtics elleni párharc az ő illetve Bill Russell közti párbajokról szólt. A kaliforniaiak 2-1-re és 3-2-re is vezettek a négy győzelemig tartó párharc során, miután Baylor rekordot jelentő 61 ponttal terhelte meg a nagy rivális gyűrűjét. (Soha senki már nem volt ilyen eredményes fináléban.) A hatodik meccset behúzták a bostoniak, a hetedik mérkőzésen pedig 100-100-nál megvolt a lehetősége a Lakersnek, hogy lezárja a meccset és a finálét, ám Frank Selvy elrontotta a dobását. A hosszabbításban aztán a Celtics felülkerekedett (Russell 40 lepattanójának is köszönhetően) és így Baylor hiába dupla-duplázott (41 pont, 22 lepattanó), megint nem nyert bajnokságot.
Úgy tartják, hogy ez a meccs megváltoztatta a kosárlabda történetét ugyanis a Celticset innentől verhetetlennek gondolták, míg a Lakersre ráragadt, hogy nem tud bajnokságot nyerni. A '62-63-as idény során Baylor 34 pontos átlaggal vitte rájátszásba a klubot, ám a döntőt ismét a Celtics nyerte, ezúttal hat meccs alatt. Egyértelműen ezekben az években volt csúcsformában, 1965-ben azonban a rájátszásban súlyos térdsérülést szenvedett. A Lakersnek nélküle esélye sem volt a Celtics ellen (1-4), ráadásul az ő karrierje sem volt már olyan, mint korábban. Így sem kellett azért Baylort félteni: bár a csapat első számú pontszerzője Jerry West lett, 26,8 pontos rájátszásbeli átlaga 1966-ban kimagasló volt, akárcsak az átlagban 14 lepattanó. A döntőt azonban ezúttal a hetedik meccsen megint kettő ponttal bukták el a vetélytárs ellen. 1968-ban hat mérkőzés után gratulálhattak a döntőben a Celticsnek, majd a következő idényben hiába hajrázott óriásit a Lakers, ezúttal is a mindent eldöntő találkozót két ponttal megnyerő Boston vihette haza a bajnoki címet.
Az 1969/70-es idényben immáron Wilt Chamberlain is a Lakersben játszott, ráadásul a döntőbe nem jutott be a Boston, vagyis minden adva volt, hogy a trófea Kaliforniába kerüljön. Nem így történt, ugyanis az "aranysárgák" ezúttal a New York Knicks ellen kapituláltak a döntőben 3-2-es vezetésről. Baylor a következő idény elején Achilles-ín-sérülést szenvedett és így lényegében a komplett idényt ki kellett hagynia. 1971-ben visszatért a pályára, kilenc meccs után viszont érezte, hogy a térde nem százszázalékos, amikor felmerült, hogy kikerül a kezdőcsapatból ő úgy döntött, hogy visszavonul.
Ha a sok elbukott döntő és a számos elveszített hetedik mérkőzés nem lett volna elég, akkor tovább fokozódott a '71-72-es idényben Baylor pechszériája. Miután úgy döntött, hogy abbahagyja a játékot, a Lakers a következő 33 mérkőzését megnyerve máig fennálló rekordot állított fel az NBA-ben és az idény végén bajnok lett. Mivel nem játszott a döntőben, így csak a szurkolók és a csapat tartja hivatalosan is bajnoknak. Hiába kapott bajnoki gyűrűt, mivel ez a tárgy folyton a vereségekre emlékeztette, inkább elárverezte azt.
Összesen 846 mérkőzésen lépett pályára az NBA-ben, átlagban negyven percet a pályán töltve. Karrierje során 23 149 pontot dobott az alapszakaszban (27-es átlag), de a lepattanót is 13.5-ször szerezte meg mérkőzéseként átlagban. Ezek nemcsak a saját korában, de ma is kimagasló adatok. Összesen 10 alkalommal volt tagja a szezon legjobb csapatának, tizenegyszer pedig az All-Star gálán is pályára lépett. 1977-ben beiktatták a Hírességek Csarnokába, a Los Angeles Lakers pedig természetesen visszavonultatta a 22-es számú mezét. 1996-ban beválasztották a liga történetének 50 legjobb játékosa közé.
Vezetőedzőként a New Orleans Jazznél (1974, 1976-1979) próbálkozott, míg 1986 és 2008 között ő volt a Los Angeles Clippers general managere, ám egyik pozícióban sem tudott kiemelkedőt nyújtani. Minden idők egyik legjobb játékosa a tegnapi napon családja körében hunyt el.
Elgin Baylor története talán a legszomorúbb, ami egy kimagasló egyéniségű sportolóval történhetett. Olyan sztorija volt az életének, amelyre még a sokat szidott Hollywoodban is azt mondanák, hogy "na ez már tényleg túlzás". Az eredményei és a pályafutásának egyéb vonulatai azonban tovább mutatnak azon, hogy sok sajtóorgánum a "legszerencsétlenebb NBA-játékosként" hivatkozott rá, és teszi ezt halála után is. Egy korszakos egyéniség távozott az élők sorából, akinél kevés jobb játékos akadt az NBA történetében.
