Új cikksorozatunkban bemutatjuk egy adott sportág elmúlt két évtizedének legjobbjait, az első részben a férfi műkorcsolyázókon a sor.
 
Ebben az új sorozatban különböző sportágak elmúlt 20 évének korszakos egyéniségeit igyekszem összegyűjteni. Azért két évtized valamennyi sportnál a merítési lehetőség, mert ennyi időre visszamenőleg vannak megmaradt emlékeim egy adott sportról. Mivel a műkorcsolya nagyobb versenyeit is évtizedek óta követem így ennek a sportágnak a királyaival foglalkozik az első cikk. Az íráshoz a korcsolyázók legemlékezetesebb kűrjeit mellékeltem.  A listák nem minden esetben 10 nevet tartalmaznak viszont természetesen szubjektívak.  

1. Jevgenyij Viktorovics Pljuscsenko (Oroszország)

A legmagasabb szint, ha ez a lista minden idők legjobbjait gyűjtené egybe, akkor sem lenne kérdés, hogy ő az első. Alig múlt tizennégy éves amikor junior-világbajnok lett és már 1998-ban világbajnoki és Európa-bajnoki bronzérmet szerzett. Naganóban még nem indulhatott, de ezután nyolc évig ott volt a csúcson. Alekszej Jagugyinnal való rivalizálása már a '90-es évek végén elkezdődött és  sokak szerint ha a rövidprogramban nem esik el akkor már húsz évesen Pljuscsenko az olimpiai bajnok a Salt Lake Cityben végül azonban ezüstérmes lesz. Ezt követően mindössze kétszer győzték le a három nagyverseny valamelyikén úgy, hogy a kűrt is teljesítette. Torinóban aztán minden idők talán legjobb, de addig mindenképpen legmagasabb pontszámot kapó kűrjével felért pályája csúcsára és olimpiai bajnok lett. Kihagyott három évet majd miután nem volt megfelelő utóda Oroszországban, visszatért. Rögtön Európa-bajnok lett, Vancouverben azonban kikapott Evan Lysacektől, annak ellenére, hogy riválisával ellentétben ő tudott négyfordulatos ugrást bemutatni. Egy pihenéssel töltött év után 2012-ben is Európa-bajnok lett és Szocsiban a trónja visszaszerzésére készült. A hazai rendezésű olimpián a csapatversenyben megmutatott valamit régi fényéből és újra aranyérmes lett, azonban az egyéni küzdelmeket már sérülés nélkül nem tudta vállalni. Sokan kritizálták amiatt, mert sérülésre hivatkozva többször is visszalépett amikor nem érezte biztosnak a győzelmét (2005 - világbajnokság, 2013 - Európa-bajnokság, 2014 - olimpia, vb-n pedig 2005-ben indult utoljára ), ám egyrészt ténylegesen sérülékeny versenyző volt, másrészt mindezek ellenére amit lehetett azt elért. Az olimpiai győzelem/győzelmek (a csapataranyat sokan csak másodrendűnek tartják) összesen három világbajnokságot (2001, 2003, 2004) és hét Európa-bajnokságot (2000, 2001, 2003, 2005, 2006, 2010, 2012) nyert, de a Grand Prix-döntőben is négyszer nem tudták legyőzni. 

2. Hanjú Juzuru (Japán)

Ha Pljuscsenko a 2000-es évek műkorcsolyázója akkor nem kérdés, hogy Hanjú a 2010-es éveké. Ő az, aki meghozta az új korszakba a sportágat. Az ugrásai kimagaslóak voltak fiatal kora óta és az a taktika, hogy a program végét is megtűzdeli pár ugrással mára követendő példa lett. Már a 2011-es Négykontinens bajnokságon ezüstérmes volt, majd egy évvel később harmadik lett a vb-n, ám az igazi zászlóbontása Szocsiban következett be. Oroszországban a rövid programot dominálta majd a kűrben úgy végzett az élen, hogy többször is elesett. Az év során aztán a világbajnoki győzelmet is megszerezte, ő azonban sem ezután, sem a Javier Fernandeztől elszenvedett világbajnoki vereségek után sem vonult vissza. 2017-ben újra világbajnok lett majd Pjongcsangban megvédte címét ez korábban mindössze két korcsolyázónak sikerült (Karl Schäfer 1932-1936 illetve Dick Button 1948-1952). A második ötkarikás győzelmet követően nem vonult vissza és ugyan nyert egy Négykontinens bajnokságot (2020 - a rövid programjára ekkor világrekordot érő pontszámot kapott), de Nathen Chentől egymást követő két világbajnokságon is kikapott. Pekingben egyértelműen a triplázás a célja (a svéd Gillis Grafström még az 1920-as években produkált hasonlót), ha ez sikerül akkor egyértelműen felmerülhet az a kérdés, hogy ő-e minden idők legjobbja. 

3. Javier Fernández (Spanyolország)

A  Pljuscsenko-éra utáni korszak egyértelmű európai ura egy olyan országból amelynek nemhogy érmesei, de jószerivel finalistái sem voltak az ő felbukkanásáig. 2007-ben tűnt fel az Európa-bajnokságon először, akkor még nem jutott be a kűrbe, de folyamatosan fejlődött és Vancouverben már a legjobb 15-ben volt az olimpián. 2013-ban aztán megnyerte az Európa-bajnokságot és a következő hat évben sem talált legyőzőre a kontinensen és így beállította a nagy elődje rekordját. 2013-ban és 2014-ben is bronzérmes volt a világbajnokságon, majd a következő két évben legyőzte edzőtársát és barátját Hanyut. Szocsiban némileg lepontozták és lemaradt a dobogóról (negyedik volt), majd Dél-Koreában a harmadik helyen végezve megszerezte Spanyolország második olimpiai érmét. Pályafutását a hetedik Európa-bajnoki címét követően, 2019-ben zárta le. 

4. Alekszej Konsztantyinovics Jagugyin (Oroszország)

Ha a műkorcsolyában csak a művészi előadásmódot néznénk és nem szubjektív lenne a felsorolás, akkor nem lenne kérdés, hogy előrébb is végezhetne ezen a listán. Már 17 évesen világbajnoki bronzérmes volt majd 1998-ban előbb Európa-bajnok majd világbajnok lett, miközben Naganóban ötödikként zárt. Világbajnoki címét 1999-ben és 2000-ben is megvédte, az Eb-n viszont Pljuscsenko meggátolta a triplázásban. Rivalizálásuk kvázi utálattá fajult és Jagugyin 2002-ben egyszerűen kijelentette, hogy az olimpiai győzelemre születni kell és ez rá inkább igaz, mintsem riválisára. Egyértelműen az is volt az ő nagy éve: a műkorcsolya történetének máig egyetlen olyan versenyzője, aki olimpián, világbajnokságon és Európa-bajnokságon sem talált legyőzőre egy éven belül. Sal Lake Cityben minden bíró őt látta a legjobbnak a rövid programban és a kűrben egyaránt, míg a negyedik világbajnoki címe során a maximális pontszámot is megkapta. Karrierjének egy sérülés vetett véget mindössze 23 éves korában. 

5. Stéphane Lambiel (Svájc)

A lista talán legszebben korcsolyázó versenyzője hamar berobbant az elitbe: nem volt még tizenhat éves volt amikor a legjobb 10-ben volt az Európa-bajnokságon majd egy évvel később már Eb-negyediknek és olimpiai tizenötödiknek mondhatta magát. Az áttörés éve végül 2005-ben jött el számára: az Eb-n még lecsúszott a dobogóról, a világbajnokságon viszont az esélyesek rontása és Pljuscsenko visszalépése után nem volt kérdés, hogy ő nyeri a világbajnokságot (a moszkvai közönség kvázi sajátjaként ünnepelte a győzelmét). Egy évvel később második lett az Európa-bajnokságon, majd stabil teljesítménye ezüstérmet ért az olimpián. Calgaryban óriási csatát vívott Brian Joubert ellen a világbajnoki címért, amelyből ő került ki győztesen. 2007-ben az Eb-n nem indult viszont a vb-n harmadikként zárt majd újfent második lett a legnagyobb európai versenyen. A 2008-as világbajnokságon sérülten versenyezve ötödik lett majd szinte a semmiből úgy döntött, hogy visszavonul. A döntését egy évvel később megváltoztatta és 2010-re visszatért. Az Európa-bajnokságon immáron harmadszor lett ezüstérmes, Vancouverben azonban nem sikerült dobogóra állnia, fél ponttal lemaradva a dobogóról negyedik lett. Élete harmadik olimpiáját követően aztán végleg abbahagyta a versenyszerű korcsolyázást. 

6. Evan Lysacek (Egyesült Államok)

Egy olimpiai aranyérmet nem kell megmagyarázni ám sokan úgy tartják, hogy ő az elmúlt időszak leggyengébb ötkarikás aranyérmese. Három junior-világbajnoki érmet követően robbant be az elitbe amikor 2005-ben az első felnőtt vb-jén harmadikként végzett és megnyerte a Négykontinens Bajnokságot. A torinói olimpián elrontotta az első kört a kűrben remekelve feljött negyediknek majd a világbajnokságon ismét harmadik lett. 2007-ben megint ő lett a négykontinens-bajnok ám nem tudott dobogós helyezést elérni majd sérülés miatt ki kellett hagynia 2008 legnagyobb versenyét. Némileg váratlanul aztán 2009-ben Los Angelesben ő lett a világbajnok és hirtelen az olimpiai arany favoritjává lépett elő. Vancouverben egy kiváló programot követően ő kapta a legmagasabb pontszámot, ám a sajtóban folyamatosan arról volt szó, hogy négyfordulatos ugrás nélkül nyerte meg a legrangosabb versenyt. Azt, hogy tud-e négyes-Toe-loopot ugrani később már nem derült ki, mert bár nem vonult vissza a győzelmét követően ám sérülései miatt nagy viadalon már nem láthatta őt a közönség. 

7. Nathan Chen (Egyesült Államok)

Hanjú jelenlegi legnagyobb ellenfele egyben a pekingi olimpia legnagyobb favoritja a kínai származású amerikai fiatalember. Már 2017-ben nyert a Négykontinens Bajnokságon majd egy évvel később mindenki megismerte a nevét: az olimpián rettenetesen elrontotta a rövid programot majd a kűrben messze a legtöbb pontot kapva egészen az ötödik helyig jött fel (csapatban azért így is hozott egy bronzérmet). Az idény végén Milánóban világbajnok lett, ezt a címet Szaitamában megvédte majd idén Stockholmban triplázni tudott. Az utolsó három Grand Prix-döntőt ő nyerte, a legutóbbi alkalommal a kűrre és az összteljesítményre is világrekordnak számító pontszámot kapott. Még csak 22 éves, de már csak egyetlen dolog hiányzik a karrierjéből: az egyéni olimpiai aranyérem. 

8. Patrick Chan (Kanada)

Az elegáns stílusáról híres kanadai korcsolyázó lényegében az átmenetet képezte az első két helyezett korszaka között, mindezt úgy, hogy ő is olyan karriert tudhat magáénak, amit bárki elfogadna. 2009-ben élete második világbajnokságán egy nagyszerű kűrrel ezüstérmet szerzett és ezt az eredményét egy olimpiai ötödik helyet követően megismételte. 2011 és 2013 között zsinórban háromszor lett világbajnok, Szocsiban azonban nem tudta ledolgozni azt a különbséget ami a rövid program során kialakult és így ő gratulálhatott ellenfelének (csapatban szintén második volt). Némi kihagyás után 2016-ban visszatért vissza és harmadszor is aranyérmes lett a Négy Kontinens Bajnokságon és a legjobb öt közé került a következő két vb-n is. Pjongcsangban csapatban olimpiai bajnok lett, egyénileg kilencedikként zárt. 

9. Brian Joubert (Franciaország)

Jól jellemzi azt, hogy mennyire korszakos egyénisége volt Európa műkorcsolya-sportjának, hogy 2002 és 2011 között valamennyi kontinensviadalon érmet szerzett. A lehengerlő kűrjeiről híres francia először 2004-ben Budapesten ért fel a kontinens csúcsára, amikor legyőzte Pjuscsenkót. Egy évvel később a rövid program után még az élen állt, ám hiába mutatott be szenzációs produkciót, ezúttal ő végzett másodikként. A további két Eb-címét 2007-ben és 2009-ben szerezte, ezeken kívül további két ezüstérmet és négy bronzérmet szerzett. A világbajnokságokon szerzett öt érme közül a legfényesebb a 2007-es vb-cím, legnagyobb évében a Grand Prix-döntőt is ő nyerte. 2014-ig tartó pályafutása egyik legnagyobb hiányossága volt, hogy sokszor nem tudott kellően koncentrálni, ezért több győzelmi lehetőséget is elszalasztott. Az olimpiákon nem volt túl sikeres: 2006-ban éremesélyesként rontott a kűrben és hatodik lett, a másik három alkalommal a legjobb 10-be se jutott be (Vancouverben például csak a 16. helyen zárt esélyesként). Karrierjét a Szocsiban rendezett ötkarikás játékok után zárta le. 

10. Takahasi Daiszuke (Japán)

A XXI. századi japán műkorcsolya egyik klasszisa a többiekhez képest viszonylag később került be a nemzetközi mezőny elitjébe, ám Torinóban már nyolcadik volt.  Egy évvel később hazai közönség előtt Tokióban nagy csatában maradt alul Joubert-el szemben és lett ezüstérmes, a 2005-ös és a 2007-es Universiadét pedig győzelemmel abszolválta. 2008-ban megnyerte a Négykontinens Bajnokságot, azonban súlyos sérülés miatt több mint egy szezont ki kellett hagynia. A visszatérése remekül sikerült és Vancouverben csak Lysacek és Pjuscsenko előzte meg az olimpiai döntőben. A következő nagy verseny a világbajnokság volt, amelyet megnyert, hasonlóan a 2011-es kontinensbajnoksághoz és a 2012/13-as GP-szezon döntőjéhez. Utolsó nagy versenyen szerzett érme a 2012-es vb-ezüst volt, Szocsiban hatodik lett az olimpián. Öt év után tért vissza és a kiemelkedően erős japán bajnokságot a 2018/19-es idényben a második helyen zárta, egy évvel később viszont kiszorult a legjobb 10-ből. Az előző idényben aztán meglepő döntést hozott: egyéni karrierjét befejezte és Muramoto Kana társaként jégtáncban lett második az országos bajnokságon. 

11. Jeffrey Buttle (Kanada) 

Húsz évesen indult először nagyobb versenyen és rögtön aranyérmet szerzett hazájának a Négykontinens Bajnokságon, ezt a sikerét 2004-ben megismételte. 2005-ben bár kétszer is elesett a világbajnokságon a kűrben, de így is megszerezte az ezüstérmet, majd egy évvel később a hatodik pozícióból előlépve lett harmadik a torinói olimpián. Két kontinensbajnoki ezüstérem és két rosszul sikerült világbajnokság után 2008-ban Göteborgban érte el legnagyobb sikerét, amikor a versenyt dominálva világbajnok lett. Egész Kanada azt szerette volna látni, hogy Vancouverben hazai környezetben érmet, de leginkább aranyérmet nyer, ám ő két évvel az olimpia előtt bejelentette visszavonulását. 

12. Gyenisz Ten (Kazahsztán)

Kazahsztán nemzeti hőse még tinédzserkorú volt, amikor 11. lett a vancouveri olimpián majd hazai pályán megnyerte az Ázsia Játékokat. A 2013-as világbajnokságon a kűrben a legmagasabb pontszámot kapta és Patrick Chan mögött ezüstérmes lett. Szocsiban történelmet írt miután első kazah műkorcsolyázóként állhatott dobogóra, annak is a legalacsonyabb fokára. Az olimpia utáni évben aranyérmes lett a Négykontinens Bajnokságon és úgy tűnt ő lehet Hanju legnagyobb ellenfele ám folyamatosan sérülések gyötörték. Az olimpiára is sérülten utazott és Pjongcsanban nem is mutathatta be a kűrjét. A gyengébb eredmények ellenére sem merült fel benne a visszatérés hanem ismerősei szerint készült arra, hogy Pekingben korábbi eredményeihez méltó módon versenyez majd. Erre azonban sajnos nem kerül sor: az olimpiai bronzérmes sportolót 2018. július 19-én halálra késelték Almatiban. Huszonöt éves volt.