2017-ben a magyar válogatott elszenvedte története legszégyenteljesebb vereségét Andorrában. Most, hogy a hónap végén ismét a miniállam lesz a nemzeti csapat ellenfele, érdemes megvizsgálni, hogy mi lett a történelmi kudarcot átélő játékosokkal.  

Akár tetszik, akár nem, a futball nemzeti ügy volt mindig is Magyarországon és nem a miniszterelnök tette azzá. Hiába próbálnak belőle politikai kérdést csinálni, a nemzeti válogatott szereplése képes arra, hogy ugyanarra a véleményre tereljen a világról különbözően gondolkodó embereket. Így volt ez 2016-ban az Európa-bajnokság során is, így lesz ez az idei kontinensviadalon is, valamint így volt egy évvel a franciaországi Eb után is, amikor az "éjjel véget ért". Lehet sorolni a magyar futballkatasztrófákat Berntől, Marseille-en át Amszterdamon keresztül haladva Máltáig, ám nem lehet kérdés, hogy 2017. június 9-e volt a magyar futball legsötétebb napja. A válogatott, amelyet egy évvel korábban az egész ország ünnepelt, még nyeretlen volt ebben a naptári évben, ám mindenki úgy vélte, hogy, bár a világbajnokságra való kijutás lehetőség elúszott, nem lehet kérdés, hogy a pofozógépnek tartott Andorra ellen megtörik a sorozat.

Több kulcsjátékos is pihenőt kapott Bernd Storck szövetségi kapitánytól, ám a hiányzók és az oroszok elleni barátságos mérkőzésen mutatott kiábrándító vereség ellenére is "országos kettesnek" minősült Gulácsiék Andorra la Vellában tartott mérkőzése. Kilencven perc alatt aztán megismerhettük az igazi mélységet, és azt, hogy nem mindegy, hogy milyen kezdővel áll ki egy magyar csapat postásokból, rendőrökből, villanyszerelőkből, szomszédokból, gázasokból és díjbeszedőkből álló együttessel szemben sem. Cikkünk a mérkőzés szereplőivel foglalkozik.

Gulácsi Péter: Király Gábor visszavonulását követően egyértelműen ő lett a magyar válogatott első számú kapusa, és ez az andorrai blamázst követően sem változott. Bár több hibát is vétett a kapuban az elmúlt években, ennek ellenére a nemzeti csapat egyik legstabilabb emberének számít. Akkor és most is az RB Leipzigban védett és mára a Bundesliga, sőt Európa egyik legjobb hálóőrévé nőtte ki magát. A franciaországi Eb-n még kerettag volt Király mögött, de a következő kontinensviadalon szinte biztosan az ő nevével kezdődik majd a magyar csapat összeállítása. 

Bese Barnabás: Bertnd Storck egyik felfedezettjének számított a még mindig csak huszonhetedik évében járó hátvéd. Bese nem sokkal az Eb előtt debütált a nemzeti csapatban és a nagy tornán is pályára lépett A franciaországi tornát követően a Le Havre-ba igazolt, amelyben négy szezont húzott le a francia másodosztályban. Nyár óta a belga Leuvenben futballozik az élvonalban. A válogatottban az elmúlt évek szövetségi kapitányai egytől-egyig csatasorba állították, igaz nem számít stabil alapembernek. 2020-ban három mérkőzésen ölthette magára a válogatott mezét. 

Vinícius Paulo: 2017-ben honosították a Videoton brazil hátvédjét, aki Portugália ellen debütált a válogatottban.Székesfehérvárott korszakos játékosnak számított, klubjával két bajnoki címet és két Európa-liga-csoportkörbe jutást ünnepelhetett. Utolsó magyarországi éveiben sérülései miatt keveset játszott, összesen hétszer volt válogatott, utoljára Finnország ellen (2018). Az előző idényben az uruguayi Club Nacionalban futballozott, január óta viszont már a ciprusi APOEL játékosa. 

Lang Ádám: azok közé a játékosok közé tartozik, akik Eb-tapasztalattal utaztak ki Andorrába (mind a négy magyar meccset végigjátszotta Franciaországban). A kudarc idején a Dijon játékosa volt, ahonnét 2018-ban kölcsönadták a második ligás Nancyba. Azóta megfordult Kolozsvárott, jelenleg pedig a ciprusi Omóniát erősíti. A válogatottban Georges Leekens nem számolt vele, Marco Rossinál viszont fontos játékosnak minősül. A Nemzetek Ligája-menetelés során egy mérkőzést leszámítva mindig szerepet kapott. 

Tóth Bence: kisebb félreértés volt az akkor még a Puskás Akadémiában szereplő fiatal hátvéd meghívása körül, ugyanis sokan azt hitték, hogy Storck az a rutinosabbnak számító (akkor) mezőkövesdi Tóth Bencét akarta meghívni. Tóth végigjátszotta a 90 percet, ám a felnőtt válogatottban azóta sem kapott újra szerepet. A Videotonban csak epizodista volt, a másodosztályú Vasasban viszont számítanak rá. 

Stieber Zoltán: Mikor az andorraiak a 26. percben megszerezték a meccs egyetlen gólját, a rutinos középpályás már nem volt a pályán, ugyanis öt perccel korábban megsérült. Ekkor még a Kaiserslautern játékosa volt, ám nem sokkal később Washingtonba igazolt. Az MLS-ben összesen 44 mérkőzésen kapott lehetőséget, többször Wayne Ronney csapattársaként. Két és fél év után hazatért Zalaegerszegre, a mostani idényben viszont már az Újpest játékosa. Utoljára 2018-ban Finnország ellen szerepelt a válogatottban és mivel októberben már 33 éves lesz, kérdéses, hogy látjuk-e őt még címeres mezben. 

Nagy Ádám: szintén Storck felfedezettje volt a Ferencvárosban berobbanó középpályás. Nagy ekkor már a Bologna játékosa volt, amelyet 2019-ig szolgált, majd az angol másodosztályban szereplő Bristol Cityhez igazolt. A válogatottban meghatározó embernek számított az utóbbi években is (tavaly mind a 8 meccsen ott volt a csapatban), ha nem jön közbe semmi, akkor kétszeres Eb-résztvevőként és ötvenszeres válogatottként zárja az évet. 

Dzsudzsák Balázs: aki látta, nem felejti, ahogyan a válogatott csapatkapitánya könnyezve kér bocsánatot a szurkolóktól az andorrai eredmény miatt. A klubváltásait lehet jogosan bírálni, hiszen ekkor az al-Vahda játékosa volt, ahonnét az al-Ittihadba, majd az el-Ajnba igazolt, a válogatottért viszont minden esetben megtette, ami tőle telt. A klubvilágbajnokság korábbi döntősétől a koronavírus-járvány miatt távozott és visszatért a jelenleg az NB II-ben futballozó Debrecenbe. A döntése egyúttal azzal is járt, hogy lényegében lemondta a válogatottságot, mivel Marco Rossi nem hív be játékost a másodosztályból az Eb-keretbe, Dzsudzsák pedig nem akar kegyelemből még egyszer válogatott lenni. A válogatottban 108 mérkőzésen lépett pályára, így Király Gáborral holtversenyben rekordernek számít. Utoljára 2019-ben Wales ellen Cardiffban láttuk nemzeti színekben játszani. 

Kleinheisler László: Bernd Storck talán legnagyobb felfedezettje, aki kvázi klubcsapat nélkül került be a magyar válogatottba és lőtte közelebb Oslóban a nemzeti tizenegyet az Európa-bajnoksághoz. Ezt követően megjárta Németországot (Werder Bremen, Darmstadt) és Ferencvárost is. 2017-ben a kazah bajnok Asztanába igazolt, ahol az Európa-ligában is szerepelhetett. Immáron két éve az NK Osijek játékosa. A válogatottban a korábbi formáját csak elvétve tudta megközelíteni, eddigi utolsó fellépésén 2019-ben Horvátország ellen kiállították. 

Gyurcsó Ádám: Kleinheislerhez hasonlóan emlékezetes módon debütált a válogatottban, mikor is győztes gólt szerezett Csehország ellen, az Európa-bajnokságról azonban lemaradt. Amióta átélte az andorrai vereséget, futballozott a lengyel Pogoń Szczecinben, a Hajduk Splitben és a Puskás Akadémiában is, majd februárban ő is Eszékre igazolt. Az andorrai blamázst követően három évig nem volt válogatott, ám mivel a szerbek és a törökök ellen tavaly visszatért a nemzeti csapatba és így nem elképzelhetetlen, hogy megadatik neki is az Eb-szereplés. 

Eppel Márton: a 2016/17-es idény gólkirálya a válogatottban az oroszok elleni mérkőzésen, öngóllal debütált. A Budapest Honvédból a Kajrat Almatiba igazolt, ahol kazah kupát nyert és egy El-selejtezőn (pont andorrai ellenféllel szemben) mesternégyesig jutott. A tavalyi év során rövid ideig megfordult a belga Cercle Brugge együttesében, ahonnét azonban nyolc bajnoki után távozott. Október óta ismét a Honvéd játékosa, csapatával viszont ezúttal nem a bajnoki címért, hanem a bennmaradásért küzd. A válogatottban utoljára 2018. októberében, Észtország ellen lépett pályára. 

Nagy Dominik: a fiatal középpályás élete második válogatott meccsét játszotta Andorrán, ahol a sérült Stiebert váltotta. A válogatottban nem tudott meghatározó kezdő lenni, 2019-ig összesen tíz alkalommal ölthette magára a címeres mezt. A Ferencvárosból a Legia Varsóba igazolt, ahol bár három bajnokcsapatnak is tagja volt, de kölcsönadták előbb a Fradinak, majd a Panathinaikosznak. Január óta ő is a Budapest Honvédot erősíti. 

Balogh Norbert: bár még csak huszonöt éves múlt, egyelőre úgy tűnik, hogy a Debrecenben feltűnő csatár a magyar futball egyik be nem váltott ígérete lesz. Három évig volt a Palermo keretének tagja, ahol nem tudott élni a lehetőséggel, majd kölcsönjátékosként a ciprusi APOEL-el nyert bajnoki címet. Az angol másodosztályú Hull Cityben mindössze három meccs adatott meg neki, ezért ősszel ő is a Budapest Honvédhoz tért haza. A válogatottban az andorrai meccs volt a második, egyben ezidáig utolsó pályára lépése, igaz Marco Rossi 2019-ben  behívta a keretbe a szlovákok és a horvátok elleni meccsekre. 

Sallai Roland: A Palermo játékosaként érkezett meg az Andorra elleni mérkőzésére, ám az olasz csapatban nem tartottak igényt a játékára a 2016/17-es idényt követően. Egy mérkőzésre visszatért a Puskás Akadémiához, ahonnét az APOEL szerződtette. A ciprusi futball zászlóshajójának színeiben bajnoki címet nyert, valamint szerepelhetett a Bajnokok Ligájában is. 2018-ban a Freiburghoz igazol, ahol amennyiben elkerülik a sérülések, fontos játékosnak számít. Az idén remek formában futballozó szélső élvezi Marco Rossi bizalmát is, Izland ellen már a 20. alkalommal szerepelt a válogatottban. 

Azok közül a játékosok közül, akiket Bernd Storck behívott, de nem kaptak szerepet Gróf Dávid és Kocsis Gergő eddig nem ölthették magukra a válogatott mezét, Megyeri Balázs és Kleisz Márk pedig korábban szerepeltek a nemzeti csapatban, mindketten egy-egy alkalommal, Márkvárt Dávid 2017-ben összesen három alkalommal kapott szerepet Storcktól, azóta nem volt a pályára lépők közt. Kalmár Zsolt még Pintér Attilánál debütált, de Storck az Eb-keretbe nem hívta be. A DAC jelenlegi csapatkapitánya azóta nemcsak, hogy visszakerült a válogatott közelébe, de tavaly mind a nyolc mérkőzésen pályára léphetett és két, fontos gólt is szerzett. Szoboszlai Dominik szintén ott volt a keretben, mint az U17-es Európa-bajnokság kimagasló magyar játékosa, ám Storck nem szerepeltette az akkor még élvonalbeli meccsen sem szereplő tehetséget. Szoboszlai azóta nemcsak, hogy 12 alkalommal volt válogatott, de az ő Izland elleni gólja jelentette a kijutást az idei Eb-re. A télen a Salzburgból a Leipzighez igazoló, azóta klasszissá érő középpályás jelenleg sérüléssel bajlódik és így Marco Rossi nyilatkozatai alapján biztosan lemarad a következő három (köztük az Andorra elleni) vb-selejtezőről, azonban minden magyar futballdrukker abban reménykedik, hogy az Európa-bajnokságon már ott lesz. 

Bernd Storck: bár még további négy mérkőzésen irányította a nemzeti csapatot, de a német szakember sorsa lényegében az andorrai lefújás pillanatában megpecsételődött. A komplett magyar futballtársadalom őt tette felelőssé a kudarcért, elfelejtve, hogy egy évvel korábban még a pajzsukra emelték a sikeres Eb-szereplés miatt. A német szakember ezután Belgiumban dolgozott ahol Mouscron és a Cercle Brugge együtteseit irányította. Tavaly június óta a Dunaszerdahely vezetőedzői teendőit látja el. 

Ami nekünk a legnagyobb szégyenünk, az Andorrának futballtörténelmi diadal volt, ugyanis a miniállam válogatottja ilyen magasan jegyzett nemzeti csapatot, mint a miénk sem azelőtt, sem azóta nem vert meg. Arról persze nem lehet beszélni, hogy az andorraiak ettől az eredménytől megtáltosodtak volna: a győzelmük mellett mindössze egy pontszerzést jegyezhettek a csoportban, míg a Nemzetek Ligájában eddig hatszor játszottak döntetlent és hatszor kaptak ki. A 2019-es Eb-selejtezők során legyőzték Moldovát és döntetlent játszottak Albániával, eddig ez az egyetlen selejtezősorozat, ahol elkerülték a csoportjuk utolsó helyét. San Marinoval szemben most esélyük lehet ennek megismétlésére. 

A magyar válogatott: Storck megmaradt négy mérkőzése során a papírformának megfelelő módon legyőzte Lettországot és a  Feröer-szigeteket, (3-1, 1-0), valamint kikapott Portugáliától (0-1) és Svájctól (2-5). A 2017-es évet Szélesi Zoltán zárta a kispadon, akinek a debütálása során Luxemburgban újabb kínos vereség következett, ám a Costa Rica elleni sikerrel legalább sikerült szépen zárni az évet. Az MLSZ döbbenetes módon a negyszázad alatt semmilyen trófeát nem nyerő, a belga válogatott élén megbukó Georges Leekens kinevezése mellett döntött az év végén. A Leekens-éra során arcpirító vereséget szenvedtek a mieink Kazahsztántól és végül négy nyeretlenül megvívott barátságos meccs után megköszönték a belga tréner munkáját. 2018. nyara óta Marco Rossi irányítja nemzeti csapatunkat, akivel ugyan az első Nemzetek Ligája-szereplés során nem sikerült maradandót alkotni és az egyenesági Eb-kijutásról is lemaradtunk, de a tavalyi év csodásan alakult. A válogatott előbb Bulgáriát és Izlandot felülmúlva kivívta az Európa-bajnoki részvételt, majd feljutott a Nemzetek Ligája A-divíziójába, ahol a kontinens legjobb csapatai ellen teheti próbára a tudását. 

Válogatottunkra három világbajnoki selejtezőmérkőzés vár márciusban a Lengyelország, San Marino és Andorra ellen, célkitűzésként sokan a pótselejtező elérését szabták meg. A március 31-i andorrai mérkőzésen kötelező lesz a győzelem, amely ha nem is mossa le a 2017-es gyalázatot a magyar futballról, de némileg feledtetheti azt a június esti futballkatasztrófát. 

Kép forrása: MLSZ.hu 

Sajnálatos módon időhiány miatt ezúttal nem tudtam kiemelten foglalkozni a hétvégi sporteseményekkel, ám több olyan esemény is történt, amelyről úgy gondolom, hogy érdemes beszámolni. 


Daytona 24 órás autóverseny 

Drámai napot hozott az év első jelentős pályaversenye Daytonában. A 24 órás küzdelem óriási csatát hozott a győzelemért, ezt jól jellemzi, hogy az első hármat mindössze hat és fél másodperc választotta el a célvonalban. A győzelmet a Wayne Taylor Racing szerezte meg egy Acurával, miután a Chip Gannasi Racing Cadillacje defektet kapott öt perccel a verseny vége előtt. A győztes egységet Ricky Taylor, Filipe Albuquerque, Alexander Rossi és Helio Castroneves alkotta. Taylornak és Albuquerquenek ez volt a második diadala, míg az Indy 500 két korábbi győztese először nyert Daytonában. Taylor csapata az elmúlt öt versenyből négyet nyert. 

XV. Téli X-Games 




Aspenben rendezték a téli extrémsportok seregszemléjét, amelyet immáron tizenötödik alkalommal bonyolítottak le. A versenyzők snowboardban és extrém síben mérhették össze tudásukat. Az éremtáblázat élén az Egyesült Államok végzett, a házigazda 6 aranyérmet szerzett. A sízőknél a kínai Eileen Gu duplázott, miután félcső és a slopestyle versenyszámokban nem talált legyőzőre. Snowboardban a kétszeres olimpiai bajnok Jamie Anderson szerzett két aranyérmet, miután a specialitásának számító sloapstyle mellett a big air versenyszámban is győzött. Eredetileg a férfi snowboardosok versenyében részt vett volna Shaun White, ám az amerikai legenda néhány nappal a megmérettetés előtt visszalépett. Korunk legnépszerűbb extrémsportolójának három év után ez lett volna az első versenye. 

Szánkó-világbajnokság

A németországi Königssee adott otthont az idei világbajnokságnak, miután a koronavírus-járvány miatt Vancouver visszalépett a rendezéstől. A vb két legnagyobb sztárja a német Julia Taubitz és az osztrák Nico Gleirscher voltak, akik két-két aranyérmet szereztek. A német hölgy sprintben és az egyéni versenyben végzett az élen, míg Gleirscher a váltó mellett sprintben diadalmaskodott. A férfiak egyéni versenyében Roman Repilov megvédte címét, míg a párosoknál Toni Eggert és  Sascha Benecken szintén megismételték tavalyi világbajnoki győzelmüket. Az éremtáblázatot Németország négy aranyéremmel, öt ezüstéremmel és három bronzéremmel zárta az élen. 

Biatlon Európa-bajnokság

A lengyelországi Duszniki-Zdrójban rendezték a sílövők kontinensviadalát. A rutinos lett Andrejs Rastorgujevs 20 kilométeren magabiztos versenyzéssel, mindössze egyetlen lövőhibával szerezte meg élete harmadik Európa-bajnoki címét. A 10 kilométeres sprintverseny a férfiaknál a svájci Martin Jager míg a 12,5 kilométeres üldözéses viadal az ukrán Artem Pryma győzelmét hozta. A hölgyeknél a lengyel Monika Hojnisz (15 km), a lengyel Baiba Bendika (sprint) és a szintén lengyel Kamila Żuk (üldözéses verseny) nyakába akasztottak aranyérmet. 
 
Terepkerékpár-világbajnokság 

A belgiumi Ostendben került sor a terepkerékpárosok (cyclo cross) idei világbajnokságára. A viadal egyetlen nemzet dominanciáját hozta, miután a négyből négy versenyszámban is holland világbajnokot avattak. Az elitversenyt a férfiaknál a hatodik vb-aranyát begyűjtő Mathieu van der Poel, míg a hölgyeknél az első világbajnoki címét szerző Lucinda Brand nyerte. Magyar szempontból a legfontosabb hír, hogy a női U23-as korosztály viadalán Vas Kata Blanka a tavalyi ezüstérmet követően ezúttal a harmadik helyen végzett. A huszadik születésnapját szeptemberben ünneplő klasszis így immáron háromszoros korosztályos vb-érmesnek mondhatja magát, mivel hegyikerékpárban is dobogóra állhatott a tavalyi évben. 

A héten bejelentette visszavonulását Jakabfi Zsanett, minden idők legsikeresebb, magyar válogatottban szereplő női labdarúgója. 

A magyar női labdarúgás még annál is messzebb van az európai és a világelittől, mint amekkora szintkülönbség van a legjobb férfi válogatottak és az utóbbi időben remekül szereplő férfi nemzeti tizenegy között. Éppen emiatt a különbség miatt különleges dolog, hogy a magyar futballnak immáron több mint tíz éve van egy Jakabfi Zsanettje, aki Európa-klasszisnak számít és a kontinens egyik legjobb csapatában szerepel évek óta. A középpályásként és támadóként is bevethető játékos ha nem is meghatározó szereplője mindig a Wolfsburgnak, azt azonban ki lehet jelenteni, hogy nem véletlenül kap sokszor fontos szerepet a világsztárokkal teletűzdelt gárdában. Nyilván nem lehet összemérni a férfi illetve a női labdarúgás bőségét, az azonban kijelenthető, hogy a hazai sportbarátok összetennék a két kezüket, ha ilyen eredménysorral rendelkezne egy aktív magyar férfi labdarúgó, mint ő. A magyar válogatottban hatvankét alkalommal pályára lépő Jakabfi a szezon végén azonban visszavonul. Döntését minden idők legsikeresebb magyar női labdarúgójaként hozta meg. (Tény, hogy Marozsán Dzsenifer budapesti születésű, ám ő számunkra sajnálatos módon a német válogatott erősíti.)

Jakabfi Zsanett 1990-ben született Lengyeltótiban. Tizenöt éves volt, amikor debütálhatott az MTK-ban és a kék-fehéreknél eltöltött évei megmutatták, hogy egyéni szinten mennyire kiemelkedik a mezőnyből. Rögtön az első évében megvolt a meccs/gól átlaga (6/9), de produkált 28 illetve 37 gólos bajnoki idényt is. A kék-fehéreknél lenyűgöző módon 87 mérkőzésen összesen 94 alkalommal talált a kapuba. Ilyen teljesítménnyel várható volt, hogy felhívja magára egy nagyobb csapat figyelmét és végül a Wolfsburghoz igazolt. 

A "farkasok" ekkoriban (2009) még nem számítottak meghatározó csapatnak Európa legerősebb bajnokságában, Jakabfi érkezése előtt mindössze a nyolcadik helyen zártak a tabellán. A magyar támadónak fontos szerepet szántak abban, hogy a VFL feltörjön és ő szinte azonnal meghatározó ember lett a gárdában. Az áttörést a 2011/12-es szezon jelentette, amikor a Wolfsburg második lett a bajnokságban, a magyar játékos pedig kilenc gólt lőtt a Bundesligában. A wolfsburgi felemelkedés aztán a 2012/13-as szezonra tetőzött be, amikor a csapat megnyerte a Bundesligát, a Német Kupát és a Bajnokok Ligáját is. Jakabfi fontos szereplője volt ezeknek a sikereknek, a Lyon elleni londoni BL-döntőben kezdőként lépett pályára. Sikerével ő lett az első magyar labdarúgó, aki a legrangosabb kupát elhódította. 

Talán még a jelenleginél is sikeresebb lehetne a pályafutása egyéni szempontból, hogyha a 2013 és 2015 közti időszakára nem nyomják rá a sérülések a bélyegüket: a csapat '14-ben címet védett a bajnokságban és a BL-ben, míg a következő idényben a kupát hódította el, ám Jakabfi ebben az időben inkább epizodistának számított a sérülései miatt. Bár többször a második csapatban szerepelt, azzal, hogy a klubvezetés három évvel meghosszabbította a szerződését, jelezték számára, hogy számítanak rá. A 2015/16-os idényre vissza is szerezte helyét a csapatban és minden sorozatot figyelembe véve tizenhárom gólt szerzett. Egy amatőr kupaellenféllel szemben mesterötösig jutott az idény elején, valamint duplájával segítette hozzá csapatát az újabb kupagyőzelemhez. A 2016/17-es szezonban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mesterhármasával győzte le a német csapat a Chelsea-t, de további öt gólt elérve a legrangosabb európai kupasorozat gólkirálynője lett. Egy térdsérülés azonban meggátolta, hogy még ennél is jobb idénye legyen, és csak a lelátóról nézhette, ahogy társai bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepelhetnek. 

2018-ban a szezon végén megint hazai duplázást ünnepelhetett a Wolfsburg és Jakabfi ezeknek a sikereknek is tevékeny részese volt, akárcsak annak, hogy a csapat megint bejutott a BL-döntőbe (igaz a Lyon ellen 4-1-re elveszített fináléban nem lépett pályára). A szezon legemlékezetesebb pillanataként mesterhármast rúgott a Werder Bremen ellen és végül ismét kilencszer lőtt gólt a Bundesligában. Jó teljesítményének a jutalma egy újabb szerződéshosszabbítás lett. A "farkasok" 2019-ben és 2020-ban is mindent besöpörtek otthon és Jakabfi a meccsek többségén szóhoz is jutott: ott volt a pályán az egyik győztes kupadöntőben és négy góllal segítette a gárdát az újabb Lyon elleni BL-fináléig. 

Most, amikor bejelentette visszavonulását két dolgot lehet leszűrni: egyrészt elképzelhető, hogy idén megtörik a Wolfsburg nagy sorozata, ugyanis a Bayern München a nőknél is verhetetlennek számít a jelenlegi helyzetben, másfelől pedig Jakabfi Zsanett élete formájában van. A wolfsburgi csapat tele van világklasszis játékosokkal, ám február elejéhez közelítve a magyar hölgy számít a legeredményesebb játékosnak, egyéni rekordnak számító 15 találattal. A bajnokságban két meccset leszámítva mindig ott volt a kezdőcsapatban és kilenc góljával a harmadik helyen áll a Bundesliga góllövőlistáján. A kupában az első körben mesternégyest hintett, de már a BL-ben is van egy duplája.

A wolfsburgi tizenkét éve alatt eddig összesen 257 mérkőzésen lépett pályára, amelyeken nem kevesebb, mint 110 gólt szerzett, így nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy korszakos egyénisége volt Németország legjobb csapatának. A szurkolók és a csapattársak által is nagyon kedvelt játékos most úgy döntött, hogy lezárja életének a labdarúgókarrierhez kapcsolódó szakaszát és új kihívásokat keres. Olyan karriert futott be, amiről magyar labdarúgó korábban álmodni sem mert és amelynek a jelenlegi idényben mutatott teljesítménye egy rendkívül stílusos lezárást adhat. 

A címvédő, hétszeres világbajnok Sébastien Ogier nyerte a szezon első versenyét, a Monte-Carlo-ralit. A francia legenda ezzel immáron nyolcadik alkalommal győzött a leghíresebb raliversenyen. 

Ahogyan az már hagyománnyá vállt az elmúlt évtizedekben, Monte-Carlóban vette kezdetét a világbajnoki szezon. A 87. Monte-Carlo első napját Ott Tänak dominálta, ám a 2019-es világbajnok a második nap során óriási balesetet szenvedett és akárcsak tavaly, idő előtt feladta a versenyt. Legnagyobb riválisa kiesését követően Sebastien Ogier a negyedik szakaszon átvette a vezetést és ezt követően dominálta a versenyt. A  Toyota világbajnoka végül több, mint félperces előnnyel nyerte meg a legendás viadalt. Ogier mögött Elfyn Evans és Thierry Neuville végeztek. 

Ogier a győzelmével több mérföldkövet is átlépett. A hétszeres világbajnoknak ez volt az 50. győzelme a WRC-ben (valamennyi alkalommal Julien Ingrassia volt a navigátora). Továbbá nyolcadik alkalommal győzött Monte-Carlóban, (2009-ben az IRC-mezőnyben, győzött, míg 2014 és 2019 között a világbajnokságon diadalmaskodott). Eddigi pályafutása során a Peugeot (2009), a Volkswagen (2014-2016), a Ford (2016-2018) és a Citroen (2019) színeiben nyert ezen a ralin és így az ötödik márkát is győzelemre vitte a hercegségben. A korábbi rekordot ő és honfitársa Sébastien Loeb tartották. 

A világbajnokság a tervek szerint február végén Finnországban folytatódik. 

Végeredmény

1. Sebastien Ogier (FRA) Toyota Yaris  2:56:33,7
2. Elfyn Evans (GBR) Toyota Yaris 2:57:06,3
3. Thierry Neuville (BEL) Hyundai i20 Coupé 2:57:47,2
4. Kalle Rovanpera (FIN) Toyota Yaris 2:59:07,3
5. Daniel Sordo (ESP) Hyundai i20 Coupé 2:59:47,9
6. Takamoto Katsuta (JPN) Toyota Yaris 3:03:35,0

A világbajnokság állása

1. Sebastien Ogier (FRA) Toyota Racing WRT 30 pont
2. Elfyn Evans (GBR) Toyota Racing WRT 21 pont
3. Thierry Neuville (BEL) Hyundai WRT 17 pont
4. Kalle Rovanpera (FIN) Toyota Racing WRT 16 pont
5. Dani Sordo (ESP) Hyundai WRT 11 pont
6. Takamoto Katsuta (JPN) Toyota Racing WRT 8 pont

A Defensa y Justicia győzelmével zárult a Copa Sudamericana 2020-as sorozata. Hernán Crespo csapata a szintén argentin Lanúst győzte le 3-0-ra a córdobai döntőben. 

Eredetileg november 7-én rendezték volna meg a második számú dél-amerikai kupasorozat fináléját, ám a 2020-as szezon menetrendje a koronavírus-járvány miatt alaposan megváltozott. A Córdobában található, Mario Kempes nevét viselő stadionban rendezett döntőbe két argentin csapat jutott be. A 2013-as győztes Lanús a sorozat főtáblájáról, míg a Hernán Crespo által edzett Defensa y Justicia a Libertadores-kupából kiesve jutott el az utolsó mérkőzésig. A két csapat jelenleg a hatodik és a hetedik helyet foglalja el az argentin bajnokság tabelláján, a fogadóirodák szerint az előrébb álló Defensa számított favoritnak. 

A Defensa a mérkőzés elejétől kezdve sokkal többet birtokolta a labdát és igyekezett nyomást helyezni ellenfele kapujára. Az első komolyabb lehetőségre a 34. percig kellett várni, ekkor viszont Adonis Frias vezetéshez juttatta az esélyesebb csapatot. A második félidőre némiképp feléledt a Lanús, de Brain Romero a 62. percben tovább növelte csapata előnyét. A pályaválasztó a kétgólos hátrány után már nem tudott szépíteni, sőt a mérkőzés véghajrájában a csereként beálló Washington Camacho beállította a végeredményt. 

A Defensa y Justicia története legnagyobb sikerét elérve nyerte meg a Copa Sudamericana döntőjét. A játékosként három olasz bajnokságot, angol bajnokságot és aranycipőt és Libertadores-kupát nyerő Hernán Crespo edzői pályafutása első jelentős trófeáját szerezte meg a döntő megnyerésével. 

Lanús-Defensa y Justicia 0-3 (0-1)

Lanús: Morales, Aguirre, Burdisso, Pérez, Bernabei (Besozzi 81.), De la Vega (Orozco 59.), Belmonte, Quignón (F. Perez 69.), Vera (Belluschi 69.), Orsini, Sand.
Defensa y Justicia: Unsain, Paredes, Frías (Camacho 75.), Martínez, Pizzini, Fernández, Larralde (Benitez 84.), Isnaldo, Delgado, Bou (Merentiel 61.), Romero (Britez 75.). 

Gólszerző:  Frias (34.), Romero (62.), Camacho (90+2.) 

A mai napon visszavonult Philip Rivers, az NFL elmúlt másfél évtizedének egyik legmeghatározóbb játékosa, a Los Angeles Chargers ikonja. 

Az elmúlt évtizedekben rengeteget változott a sportolók megítélése: ma a többség már csak az olimpiai aranyérmeseket, BL-győztes labdarúgókat, vagy az amerikai sportligákban bajnoki címeket szerző sportolókat tartja korszakos egyéniségnek. Személy szerint és más véleményen vagyok: Cseh László attól még minden idők legjobb európai vegyesúszója, hogy olimpiai aranyérem nélkül fejezi be pályafutását, Ronaldo a történelem egyik legnagyobb futballistája, mindazok ellenére, hogy sohasem nyerte meg a Bajnokok Ligáját és a ma visszavonuló Philip Riverst is oda lehet venni az elmúlt évtizedek legjobb quaterbackjei közé, még akkor is, hogyha soha nem játszott Super Bowl-t. Bár utolsó évét Indianapolisban töltötte, neve mégis olyan szinten forrt össze egy franchise-al, mint Tom Bradyé a New Englanddel, vagy Aaron Rodgersé a Green Bayyel. 

Magyarországra bő másfél évtizeddel ezelőtt tört be az NFL, amely azóta már a legnépszerűbb ligák között van hazánkban. Ha az ember megértette (az egyébként nem bonyolult szabályrendszert), akkor hamar kedvencet választhatott magának. A kedvenc csapat kiválasztásában nagy szerepet játszhatott az irányítók személye is: sokan Tom Brady miatt lettek New England-fanok, a Manning-fivérek miatt választották az Indianapolist vagy a New York Giantset, vagy éppen Ben Roethlisberger  miatt kötelezték el magukat a Pittsburgh mellett. Ez az a generáció, amellyel bejött hazánk televízióinak képernyőjére ez, az addig csak "amerikai hóbortnak" titulált sportág. Ennek a generációnak azonban egyre több tagja döntött amellett, hogy befejezi pályafutását. Ezekkel a visszavonulásokkal lényegében lezárul a hazai NFL-rajongók többségének első korszaka, az éra, amelynek jeles képviselője volt Philip Rivers. 

Philip Michael Rivers 1981. december 8-án született az alabamai Decaturban. Huszonhárom évesen az NC State-en végzett, és a negyedik helyen kelt el az NFL-drafton. Bár a New York Giants szerezte meg őt a játékosbörzén, az "óriásoknál" egyetlen támadás alatt sem volt a pályán, mivel még azon a nyáron elcserélték őt Eli Manningre. Rivers a San Diego Chargers csapatához került, ahol azonban első két évében alig négy mérkőzésen kapott lehetőséget Drew Brees mögött. Miután Brees 2006 nyarán távozott New Orleansba, ahol kiteljesedett a karrierje, Philip megkapta a lehetőséget és a következő 224 mérkőzésen ő irányította a csapat támadósorát. 

Első teljes idényében rögtön berobbant a liga elitjébe és vezérletével a San Diego-i gárda 14-2-es mérleggel zárta az alapszakaszt, a menetelésnek azonban a New England véget vetett a rájátszásban. Egy évvel később egy 11-5-ös mérleg jött össze, és a Chargers megnyerte a csoportját majd két ellenfelén is túljutott a rájátszásban. Az AFC-döntőjében Rivers sérülten játszott, ám kitartása nem volt elég ahhoz, hogy csapatával megállítsa a veretlenségi sorozatot építő, majd a Super Bowl-t elveszítő New Englandet. Akkor kevesen gondolták, hogy ez a főcsoport-döntő lesz az irányító karrierjének legmagasabb szintű mérkőzése. A 2008-as idényben Rivers egyénileg is kimagasló volt: ő adta a legtöbb touchdown-passzt, valamint a legjobb passer ratingje is neki volt a qb-k közül. A rájátszásbeli áttörés azonban sem ekkor, sem a 2009-es idényben nem jött össze sem neki, sem a csapatának, mivel előbb a New York Jets, majd a Pittsburgh Steelers előtt voltak kénytelenek fejet hajtani. 

Az a gárda, amelyet potenciális esélyesnek tartottak éveken át a főcsoport-döntőre egyre inkább kezdett szétesni (rajta kívül még Antonio Gates számított a korszak meghatározó alakjának a Chargersben) és ez Rivers teljesítményén is meglátszott. A Chargers 2010 és 2012 között nem tudott bejutni a playoffba, a quaterback pedig egyre többször adta el a labdát. A 2013-as szezonban aztán úgy tűnt változhat a helyzet, de a rájátszás második körébe kerülést újabb gyengébb évek követték. A mélypont 2016-ban jött el, amikor Rivers a 33 TD-passza mellé összesen 21 interception-t jegyezhetett. A csapat ebben az évben játszott utoljára Sam Diegoban és áttette székhelyét Los Angelesbe.

Rivers szerette a várost, de a csapat költözésével természetesen ő is LA-be tette át a székhelyét. A 2017-es illetve 2018-as idény úgy tűnt, hogy pozitív változást hozhat a franchise és az ő életében is. Az immáron Los Angeles Chargersnek hívott csapat előbb hajszálnyival maradt le a továbbjutásról, majd 12-4-es mérleggel masírozott a rájátszásba, ahol a Baltimore sem állta útját, ellentétben a New Englanddel. Rivers 28-10-es illetve 32-12-es TD-INT-arányt produkált és megint a liga legjobbjai között kezdték emlegetni. A 2019-es idény aztán mindenkit hideg zuhanyként ért: a Chargers alig nyert meccset, ő pedig húsz alkalommal is az ellenfélhez passzolt.

Ez volt karrierje utolsó idénye a vele egybeforrt csapatban, mivel tizenhét szezon után a távozás mellett döntött és az Indianapolis Colt ajánlatát fogadta el. Bár sokan kételkedtek a munkakapcsolat sikerében, az indianai gárda 11-5-ös mérleggel jutott be a rájátszásba, ahol azonban a Buffalo Bills megállította. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez lesz az utolsó mérkőzése, mert bár egy évre szólt csak a szerződése, a jó formája miatt úgy tűnt, hogy a Colts még egy évre számolhat vele. Ő azonban másként döntött és a mai nappal lezárta karrierjét. 

Philip Rivers tehát úgy vonul vissza, hogy nem játszott Super Bowl-t, ám ettől még sokan legendaként fognak emlékezni rá. Összesen 244 mérkőzésen játszott az NFL-ben, amelyek közül 240 alkalommal volt kezdő.Ma amikor az amerikai ligák sztárjai folyamatosan sakkban tartják a klubvezetéseket, ő megtette azt, hogy nem igazolt el egy jobb csapatba, hanem tizenhét évig szolgálta ugyanazt a franchise-t és így neve a klubhűséggel is egybeforrt. Karrierje során 421 touchdown-passzt osztott ki az alapszakaszban és összesen 63440 yardot tettek meg az elkapók az ő passzait követően. Mindkét statisztikai  mutatóban csak négy ember számít jobbnak: Tom Brady, Drew Brees, Peyton Manning és Brett Favre.

Sokat elmond a személyiségéről, hogy az NFL-szereplés mellett két nagy álma van jelenleg: egyrészt szeretne középiskolában edzősködni, valamint fel akarja nevelni kilenc gyermekét. Nyilvánvaló, hogy bekerül majd a Hírességek Csarnokába és, hogy a Chargers is jó eséllyel vissza fogja vonultatni a 17-es mezszámát. Nem kérdés, hogy megérdemli!

A férfiaknál és a nőknél is holland győzelem született a Heerenveenben rendezett összetett és sprint gyorskorcsolya Európa-bajnokságon. 

Meglehetősen érdekes a gyorskorcsolya Európa-bajnokságok lebonyolítása: a páros években távonkénti versenyekben csapnak össze a kontinens legjobbjai, míg a páratlan esztendőkben összetettben és sprintversenyben hirdetnek kontinensbajnokokat. Az idei megmérettetésre a kontinens európai szentélyében a heerenveeni Thialfban került sor. Mivel a hollandok dominálták az utóbbi Eb-ket is, így egyértelműen hazai győzelemre lehetett számítani. 

Az összetett versenyek során szombaton 500 és 5000 méteren, míg vasárnap 1500 és 10 000 méteren mérték össze a tudásukat a versenyzők a férfiaknál. A győzelmet a legnagyobb esélyesnek számító, a legutóbbi három összetett világbajnokságot megnyerő Patrick Roest szerezte meg, aki a két középtávon volt gyorsabb riválisainál és így immáron háromszoros Európa-bajnoknak vallhatja magát. Az ezüstérmes a szintén holland Marcel Bosker lett, míg a dobogó harmadik fokára a norvég Sverre Lunde Pedersen állhatott fel.  

A nőknél összetett-versenyében 500, 3000, 1500 és 5000 méter voltak azok a távok, amelyeket a versenyzők teljesítettek. A hölgyek versenyében szintén kettős holland siker született: a két évvel ezelőtti bajnok Antoinette de Jong megvédte címét az eddig inkább tömegrajt-specialistának számító Irene Schouten előtt. A bronzérmet a cseh Martina Sáblíkova nyakába akasztották. 

A sprintereknél mindkét nap egy-egy 500-as és 1000-es versenyt rendeztek, amelyeknek eredményeiből alakult ki a végső sorrend. A férfiaknál a holland Thomas Kroll a honfitársát, Hein Otterspeert és a német Joel Duftert megelőzve győzött. A hölgyeknél Jutta Leerdam sikere garantálta, hogy a házigazda minden aranyérmet besöpör, rajta kívül még az orosz Angelina Golikova és a szintén holland Femke Kok zártak dobogós helyen. 

A tegnapi nap során Stéphane Peterhansel immáron tizennegyedik alkalommal nyerte meg a Dakar-ralit. A Mr. Dakar becenevet már korábban kiérdemlő ikon páratlan élettörténetét elevenítjük fel ebben a cikkben. 

A Dakar-rali az autósport legnagyobb próbatétele, itt ténylegesen eldől, hogy kit faragtak a legkeményebb fából, ugyanis emberre és gépre akkora próbatétel nem vár még egy, mint a sivatagban. Lehet arról beszélni, hogy a Dakar a gazdagok játszótere, vagy, hogy csak az nyerhet, aki a legjobb technikával rendelkezik, ám a pilótákra olyan erőpróba vár a tereprali ünnepe során, amely során egy eltévedés, az autó sérülése vagy egyéb problémák mellett semmire nem mennek a vagyonukra. Már a célba érés is óriási bravúr, aki győz az bekerül az autósport halhatatlanjai közé, aki többször győz, azt legendának nevezik, aki pedig egy tucatnál is több győzelmet arat azt Stéphane Peterhanselnek hívják. Mr. Dakar, a sivatag királya immáron tizennégy Dakar-sikernél jár, több mint három évtizedet felölelő pályafutása során, ráadásul mindhárom kontinensen megnyerte már a legendás versenyt. Évről-évre számolni kell vele és amíg ott van a mezőnyben egyértelműen ő az egyik favorit. 

Stéphane Peterhansel 1965. augusztus 6-án született Échenoz-la-Mélineben. Fiatal korában a motorozás és a gördeszkázás volt a szenvedélye, tizenöt éves korában végül előbbi mellett döntött. Az első éveiben enduro-versenyzőként ért el sikereket és több alkalommal francia bajnoki címet is szerzett. A Yamahával 1987-ben kötött szerződést és az év végén ott lehetett a Dakar-rali rajtjánál is. Első alkalommal tizennyolcadik helyen zárta a világ legnagyobb versenyét, de egy szakaszgyőzelemmel már így is felhívta magára a figyelmet. A következő évben már negyedik volt, összesen hat etapsikerrel, egy évvel később pedig már a verseny egyik fő favoritja volt. A '90-es erőpróbán vezette a versenyt, amikor eltévedt és végül kizárták. Erre az évre azonban mégis pozitívan emlékezhet vissza ugyanis a verseny alatt megszületett a fia, valamint a tunéziai és a marokkói versenyen is diadalmaskodott motorral. 

1991-ben aztán eljött az áttörés éve és Yamahája nyergében megnyerve a viadalt elsőként ért a dakari Rózsaszín-tó partjára. A következő két évben szintén legyőzhetetlen volt (a '92-es viadalon Fokvárosban volt a cél), de a Párizs-Moszkva-Peking-ralin is diadalmaskodni tudott. A triplázást követően a Yamaha 1994-ben nem állt rajthoz, így Peterhansel egy évet kihagyott. A visszatérés jobban nem is sikerülhetett volna: négy szakaszgyőzelemmel ismét a legjobbnak bizonyult, mindezt úgy, hogy egy tízperces büntetést kapott nem megfelelő segítség használata miatt. Az 1996-os versenyen minden esélye megvolt a címvédésre, de feladni kényszerült a versenyt és így riválisa Edi Orioli aratta le helyette a babérokat és nyerte meg negyedik versenyét. Peterhansel '97-ben csuklófájdalmakkal küzdött, de így is hét szakaszon végzett az élen és immáron ötödször is megnyerte az összetettet. Az év során Enduro-világbajnok lett a 250 köbcentis kétütemű kategóriában, így egyszerre két szakág királyának számított. Egy évvel később hatodszor is ő lett a legjobb motoros a Dakaron, majd úgy döntött, hogy fájdalmai miatt kettőről négy kerékre vált és a jövőben inkább autóval teljesíti a "sivatagi show-t." 

Első "autós" évében egy Nissannal vágott neki a versenynek és bár nem nyert szakaszt, de így is hetedikként végzett. Navigátora már ebben az évben Jean-Paul Cottret volt, akivel majdnem húsz évig alkottak kiemelkedő párost. 2000-ben közel volt ahhoz, hogy a motor után autóval is diadalmaskodjon, ám a Megával végül Jean-Louis Schlesser mögött jött be a célba. 2001/2002-ben nem volt valós esélye a győzelemre, előbb kategóriagyőztesként 12. lett, majd kiesett, ám másodszor is Enduro-világbajnok lett, bizonyítva, hogy motorral is kiemelkedő eredményekre képes. A 2003-as év előtt a Dakart ebben az időszakban uraló Mitsubishi szerződtette a francia pilótát, akinek a japán márkával teljesített első viadala során minden esélye megvolt a végső győzelemre, ám hiába nyert meg hat szakaszt, a véghajrában egy hiba miatt meg kellett elégednie a harmadik hellyel. A 2004-es és 2005-ös versenyeken összesen hat etapon zárt az élen, de mindkét évben ő volt az, aki elsőként ért el Dakarba és így Hubert Auriol után az első olyan pilóta lett, aki motorral és autóval is diadalmaskodni tudott. A 2004-es évét a marokkói és a tunéziai verseny megnyerésével tette teljessé. A triplázásra minden esélye megvolt, ám a verseny végén balesetet szenvedett, ami miatt csak negyedik lett összetettben és át kellett engednie a győzelmet az alpesi sízőből Dakar-győztessé avanzsáló Luc Alphandnak. A 2007-es versenynek már rutinos rókaként vágott neki és a többiek hibáit is kihasználva ezúttal szakaszgyőzelem nélkül ért fel a csúcsra, az eddigi utolsó afrikai Dakaron. 

Címét nem tudta megvédeni a verseny törlése miatt, a Közép-Európa-ralin (amelyet főleg Magyarországon rendeztek) azonban másodikként végzett Carlos Sainz mögött. A Mitsubishi utolsó Dakarján, és az első megmérettetésen, amit Dél-Amerikában rendeztek idő előtt kénytelen volt hazautazni, mivel az autója kigyulladt. A 2010/2011-es versenyeken a BMW-t erősítette, ám csak két negyedik helyre futotta az erejéből, hiába tartozott a legjobbak közé. Sokan már elkezdték leírni, mondván közel az ötvenhez már nem tud újra a csúcsra kapaszkodni és Dél-Amerika nem az ő terepe, Peterhansel azonban csattanósan vágott vissza: 2012-ben és 2013-ban nem talált legyőzőre és így tizedik és tizenegyedik diadalával a verseny legsikeresebb résztvevőjévé avanzsált. A triplázás azonban ezúttal sem jött össze neki, ám ezúttal a csapatvezetés miatt: a 2014-es versenyen a Mini nem engedte, hogy Peterhansel és Nani Roma küzdjenek a végső diadalért, a spanyol azonban egy defekt miatt időt veszített. Stéphane azonban igazi sportemberként tartotta magát a megállapodáshoz és az utolsó szakaszon félre állt és így csapattársa és jó barátja is felzárkózott Auriol és ő mögé, és motor után autóval is meghódította a sivatagot. 

Ötven éves volt, amikor úgy döntött, hogy beszáll a sivatagba visszatérő Peugeot gyári projektjébe. Az első évben technikai gondok miatt ugyan még kiszorult a legjobb tízből, de 2016-ban és 2017-ben megint ő lett az első. Utóbbi diadala során alig öt és fél perc választotta el őt és csapattársát Sebastien Loeb-öt. Ekkoriban szó esett arról, hogy elgondolkodott a visszavonulásról, ám mégis nekivágott a következő sivatagi kalandnak. 2018-ban lemaradt a dobogóról majd a Peugeot hirtelen kiszállt a terepraliból, valamint Cottret is Cyril Despres navigátoraként folytatta pályafutását, ám Peterhansel új kihívást keresve visszatért a Minihez. Ebben az időszakban a Marokkó-ralin kipróbálta az UTV-kategóriát is, ráadásul a feleségével (aki többször szintén teljesítette a Dakart) egy autóban. Cottret távozása után David Castera lett a navigátora, akivel azonban nem értek célba a 2019-es versenyen. Az év során a világkupa megnyerésével vigasztalhatta magát, a patinás sorozatot első alkalommal zárta az élen. 

2020-ra a Dakar helyszínét áttették Szaúd-Arábiába, ahol Peterhansel a portugál Paulo Fiúzával indult és az egyik legjobb versenyét teljesítette. Ő, Carlos Sainz és Naszer Al-Attijah kiemelkedett a mezőnyből, hármukat tíz perc sem választotta el a viadal végén, a francia-portugál duó végül harmadik lett. A három ikon 2021-ben is folytatta külön párviadalát, Stéphane navigátora viszont az idei évre már honfitársa Edouard Boulanger lett. Az új páros hamar összeszokott és bár katari riválisuk több szakaszt nyert meg, a második szakasztól kontrollálta a versenyt. Technikai hibáktól mentes sivatagi próbatételt követően végül majdnem tizennégy perces előnnyel nyerték meg a viadalt és így Stéphane Peterhansel immáron a Dakar tizennégyszeres királyának vallhatja magát. 

Nem lehet kérdés, hogy Peterhansel minden idők legkiválóbb terepralisának számít, aki olyan rekordokat állított fel, amelyeket nem mostanában fognak beállítani: a hat motoros-diadal, a nyolc autós győzelem és a tizennégy összetett elsőség olyan mérföldkövek, amelyek jelen pillanatban megdöntethetetlennek tűnnek. Ötvenöt évesen még ég benne az a tűz, ami harminc éve az első győzelme során is és így nem elképzelhetetlen, hogy tovább fogja írni a rekordokat. 

Az Alabama nyerte az egyetemi amerikai futball-bajnokság döntőjét, miután a döntőben 52-24-re győzött az Ohaio State ellen. 

A Floridai Hard Rock Stadiumban került sor az idei egyetemi szezon döntőjére. Az Ohaio és az Alabama döntőjére majdnem 15 ezer szurkolót engedtek be a létesítménybe. A finálé előtt az első kiemelt alabamaiak számítottak esélyesebbnek. A favoritnak számító gárda az első, 7-7-re végződött negyedet követően érvényesítette a papírformát és a játékrészt 28-10-re nyerve ellépett ellenfelétől. Az Ohiao a harmadik negyedben sem tudott közelebb férkőzni, majd az utolsó negyedben az alabamaiak kialakították az 52-24-es végeredményt. 

Az Alabama Crimson Tide története tizennyolcadik bajnoki címét szerezte meg, legutóbb három évvel ezelőtt ünnepelhetett bajnoki címet az egyetem polgársága. A győztes csapat támadásban és védekezésben is felülmúlta ellenfelét: Mac Jones 464 passzolt yarddal és öt touchdownnal zárta a finálét, DeVonta Smith 215 elkapott yarddal és három TD-vel hívta fel magára a figyelmet, míg Najee Harris 79 futott yardja során kétszer is befutott az ellenfél célterületére.