Németország 2-1-re kikapott hazai pályán Észak-Macedóniától az Európa-bajnoki selejtezők legutóbbi játéknapján. Cikkünkben összegyűjtöttük a Nationalelf legszégyenteljesebb vereségeit. 

1908-ban vívta első hivatalos mérkőzését a német labdarúgó-válogatott. A németek három évtized alatt eljutottak a világ legszűkebb elitjébe és a '34-es világbajnokságon már bronzérmet szereztek. Ezt követően azonban az ország a történelem viharának áldozata lett és 1945-ben két részre szakadt.  1990. október 3-án deklarálták az NSZK és az NDK újraegyesítését és ennek köszönhetően hét nappal már az egyesített német válogatott lépett pályára Svédországgal szemben. Cikkünk az azóta eltelt 31 év arcpirító eredményeit veszi sorba. 

Dánia-Németország 2-0 (1992 - Európa-bajnoki-döntő)

Egy Európa-bajnoki döntő elveszítését, általában nem lehet szégyenként felfogni, ám a kilencedik kontinensviadallal kapcsolatban más volt a helyzet. 1990-ben az NSZK úgy nyerte meg a világbajnokságot, hogy Hollandiát és Angliát is felülmúlta az egyenes kieséses szakaszban, majd a döntőben visszavágott Argentínának a két évvel korábbi vereségért. A németek nem játszottak különösen jól az Eb során, de a FÁK elleni siker,  skótok elleni döntetlen és a hollandok elleni elvesztett csoportmeccs után a házigazda Svédországot legyőzték az elődöntőben (Karl-Heinz Riedle duplázott a meccsen). A döntőben az a dán válogatott várt a sérült Rudi Völlert nélkülöző gárdára, amelyet szó szerint a strandról szedtek össze. A skandináv csapat eredetileg ki sem jutott az Eb-re, hanem csak azért került be a legjobb 8 közé, mert Jugoszláviát kizárták az országban tomboló háború miatt. A dánok aztán továbbjutottak az angolok és a franciák előtt, majd a címvédő hollandokat tizenegyesekkel intézték el. A döntőnek így is Németország volt az egyértelmű favoritja, pláne, hogy a dánok legnagyobb sztárja Michael Laudrup el sem utazott Svédországba, mondván nem akar leégni egész Európa előtt. Esélyek ide vagy oda a dánok nem foglalkoztak a papírformával és John Jensen bombagóljával megszerezték a vezetést a 18. percben. A németek nem tudtak változtatni a játékukon és sokat szabálytalankodtak. A 78. percben aztán Kim Vilfort eldöntötte az Eb-trófea sorsát és így megszületett a futballtörténelem egyik legnagyobb meglepetése. E sorok írója úgy gondolja, hogy ez a legkisebb szégyen a német futballtörténelemben, ám ettől még megkerülhetetlen ez a 90 perc ha a válogatott legsötétebb pillanatait vesszük górcső alá. 

Bulgária-Németország 2-1 (1994 - világbajnoki negyeddöntő) 

A világbajnokságra a német csapat címvédőként és világranglista-vezetőként érkezett. A Nationalelf ugyan elveszítette a vb-re való első felkészülési meccsét Írországgal szemben, ám a szakértők egyetértettek abban, hogy melyik válogatott is a vb legnagyobb favoritja. Jürgen Klinsmann és társai a csoportkörben hozták a kötelezőt Bolíviával és Dél-Koreával szemben, a spanyolokkal döntetlenre végeztek, míg a nyolcaddöntőben Belgiumot verték 3-2-re. A teljesítmény kissé döcögős volt, ráadásul a csapat körül is kirobbant egy botrány: Stefan Effenberg, aki a középpálya motorjának számított bemutatott a közönségnek az egyik csoportmeccs során, ezért a Fiorentina fenegyerekét hazaküldték. Bulgária ugyan legyőzte Argentínát és tizenegyesek után Mexikót is, ám esélytelennek számított a topfavorittal szemben. New Jerseyben Lothar Matthäus büntetőjével a német csapat előnybe került a második félidő elején, ám Boriszlav Mihajlov eszén nem tudtak többször túljárni. A 76. percben aztán minden idők legjobb bolgár labdarúgója Hriszto Sztoicskov kiegyenlített majd három perccel később Jordan Lecskov fejese is utat talált Bodo Illgner kapujába. A németek a hátralévő időben nem tudtak kiegyenlíteni és így meglepő vereséget szenvedtek. Ezután a  mérkőzés után tette Sztoricskov a legendás nyilatkozatát amely szerint Isten bolgár volt ezen a világbajnokságon. Egy évvel később a két csapat Eb-selejtezőket vívott egymással, a bolgárok akkor idegenben is győzni tudtak. 

Németország-Horvátország 0-3 (1998 - világbajnoki negyeddöntő) 

A Nationalelf 1996-ban megnyerte az Európa-bajnokságot és két évvel később szintén a legnagyobb favoritként t utazott az aktuális világbajnokságra. Berti Vogts együttese a csoportban legyőzte az Egyesült Államokat és Iránt is, viszont a Jugoszlávia elleni 2-2 során már látszott, hogy a védelemmel nincs minden rendben. Az aranylabdás Matthias Sammer sérülés miatt kimaradt a világbajnoki keretből, a helyére visszahívott Matthäus pedig már finoman szólva sem hozta korábbi teljesítményét, ráadásul Andreas Köpke is több bakit vétett a meccsek során. A mexikóiak elleni nyolcaddöntős győzelem után Horvátország várt a legnagyobb esélyesre és bár szomszédaink közönségszórakoztató futballal rukkoltak ki, sok esélyt nem adtak nekik a germánokkal szemben. A meccs 40. percben Matthäus hibázott, Christian Wörns pedig kétségbeesetten szabálytalankodott. A német hátvédet kiállították és ez így megpecsételte a Nationalelf sorsát. Robert Jarni lövését a félidő végén Köpke nem érte el és így a horvátok vezetéshez jutottak. A német csapatnak nem volt sok esélye az egyenlítésre és a hajrában Goran Vlaovic és Davor Suker tovább növelte a horvátok előnyét, megalázóvá téve a különbséget. A tornát követően Berti Vogts nyolc évet követően távozott a kapitányi posztról. 

Brazília-Németország 4-0 és Németország-Egyesült Államok 0-2 (1999 Konföderációs kupa csoportmérkőzések)

Vogts lemondását követően Erich Ribbeck lett a szövetségi kapitány. Németországot 1936 óta kilenc szakember irányította, közülük összesen kettő olyan volt, aki két évet húzott ki a kispadon. Amíg azonban Jürgen Klinsmann egy sikeres világbajnoki szereplés után nem vállalta tovább a kapitányi feladatot, addig Ribbeck megbukott. A Konföderációs kupát sokan nem vették komolyan ám erőfelmérőnek jók voltak ezek a tornák a nagy tornákat megelőzően. A németeket a brazilokkal, Új-Zélanddal és az amerikaiakkal sorsolták össze a csoportkörben. A brazilok egy héttel a torna kezdete előtt megnyerték a Copa Americát, így Cafu, Rivaldo, Ronaldo és Taffarel nélkül, lényegében egy B-csapattal utaztak el a mexikói eseményre. És ez a B-válogatott az első csoportmeccsen alaposan kitömte a szintén némileg tartalékos német csapatot (azért a keretben ott volt Mehmet Scholl, Michael Ballack, Lars Ricken és Matthäus is) A brazilok a második félidőben Zé Roberto, az akkor még csak 18 éves Ronaldinho és a duplázó Alex góljaival 4-0-ra győzték le az uralkodó Európa-bajnokot. Új-Zélandot ugyan 2-0-ra sikerült legyőznie Scholléknak, de az amerikai vereség miatt már a csoportkör után utaztattak haza Mexikóból. 

A teljes 2000-es Európa-bajnoki szereplés (Németország-Románia 1-1, Anglia-Németország 1-0, Németország-Portugália 0-3)

Ribbeck  nem bukott bele a Konföderációs kupa kudarcába, a németek pedig címvédőként ott lehettek a holland-belga Európa-bajnokságon. Ezúttal nem ők voltak a topfavoritok, de mindenki arra számított, hogy azért az angolok, a portugálok és a románok mellől továbbjutnak majd. Nem így történt, sőt a szakértők szerint minden idők legrosszabb német válogatottját lehetett látni ezen a három mérkőzésen. A románok alig öt perc alatt bevették Oiver Kahn kapuját Moldovan révén, de Mehmet Scholl szépségdíjas góljával ezúttal legalább az egyenlítés sikerült, ellentétben a győzelem kivívásával. Az angol-német örökrangadón a háromoroszlánosok Alan Shearer fejesével múlták felül a címvédőt, amely így csak a csodában bízhatott a portugálok elleni utolsó meccs előtt. A csodához azonban adva volt az, hogy a "luzitánok" egy B-csapattal léptek tovább, mivel biztos volt a továbblépésük, ráadásul közben a románok drámai körülmények között megverték az angolokat. A portugál B-csapat aztán nem kegyelmezett meg az ezer sebből vérző ellenfelének és nem, hogy nem adta le a három pontot ellenfelének, hanem 3-0-ra győzött Sérgio Conceição mesterhármasával. A portugálok szövetségi kapitánya Humberto Coelho még azt a gesztust is megengedhette magának, hogy az utolsó percben kapust cseréljen és így mind a 23 játékosát bevesse a csoportkörben. Ez volt Lothar Matthäus 150., egyben utolsó válogatott mérkőzése, így minden idők egyik legjobb labdarúgója dicstelenül távozott a világfutball színpadáról. 

Németország-Anglia 1-5  (2001 világbajnoki selejtező) 

Egy német-angol rangadóra mindig különös figyelmet fordít a futballvilág, pláne ha az említett összecsapásnak tétje is van. A két riválist összesorsolták a selejtezősorozatra és 2000. őszén a németek 1-0-ra győzni is tudtak a régi Wembley utolsó mérkőzésén. Az immáron Rudi Völler irányította válogatott biztosan haladt a csoportgyőzelem felé, amikor 2001. szeptember 1-én fogadta az angolokat. Carsten Jancker alig hat perc alatt vezetést is szerzett Münchenben, ám ami ezután jött az felért az Olimpiai Stadion közönségének pár arculcsapással. Michael Owen szinte azonnal egyenlített, majd a szünet előtt Steven Gerrard bombázott Oliver Kahn hálójába. A fordulást követően Owen ismét eredményes volt, majd a 66. percben már mesterhármasnál tartott. Az angolok nem álltak le és a kegyelemdöfést Emil Heskey adta meg. Mivel három liverpooli játékos szerzett gólt, így másnak az angol újságok "Németország-Liverpool 1-5" címlapokkal jelentek meg. A német csapatnak így is a saját kezében volt a sorsa ám az utolsó körben otthon nem tudta legyőzni Finnországot és így nem jutott ki egyenes ágon a vb-re. A pótselejtezőt aztán sikerrel abszolválták Ukrajnával szemben és végül a világbajnokságon óriási meglepetésre ezüstérmet szereztek. 

Németország-Lettország 0-0 és Németország-Csehország 1-2 (2004 - Európa-bajnoki csoportmérkőzések) 

Már az Európa-bajnokságot megelőzően is látszott, hogy nagy a gond a német csapattal és, hogy az a világbajnoki ezüstérem Oliver Kahn és Michael Ballack remek teljesítménye mellett a szerencsés sorsolásnak is köszönhető volt. A kijutás csoportelsőként meglett olyan csoportellenfelekkel szemben (Skócia, Litvánia, Feröer-szigetek, Izland), akiket illett legyőzni. A barátságos meccseken viszont nem már nem csillogott ilyen jól a "fussball": a németek simán kikaptak Hollandiától (1-3), Spanyolországtól (1-3) és Franciaországtól (3-1) is a két nagy torna között, majd 2004. áprilisában a románoktól kaptak egy ötöst Bukarestben, na nem a teljesítményükre (1-5). A sikertelen felkészülés épp Magyarország ellen tetőzött be, amikor Torghelle Sándor duplájával Kaiserslauternben a magyarok ellen is kapituláltak, Lukas Podolski és Bastian Schweinsteiger első válogatott meccsén. (Ha nem csak tétmeccsek lennének a listán, ez a két találkozó több szerepet is kapna az összeállításban.) A leégés aztán az Európa-bajnokságon lett teljes: a Hollandia elleni 1-1-es döntetlent nem kellett magyarázni, a Lettország elleni góltalanság miatt azonban már leszedték a keresztvizet a csapatról odahaza. Az Eb leggyengébbnek tartott csapata ellen olyan játékosok maradtak gólképtelenek, mint Fredi Bobic, Kevin Kuranyi, Bernd Schneider, Michael Ballack vagy Miroslav Klose. A képlet hasonló volt, mint négy évvel korábban: le kellett győzni a tartalékos ellenfelet az utolsó fordulóban és akkor a továbbjutásban még lehetett reménykedni. A gyönyörű futballt játszó Csehország tartalékos összeállításban állt ki a csoportkör utolsó percére és Balalck meg is szerezte a vezetést jelentő gólt. A németek nem sokáig álltak jobban, mivel a később Ferencvárosban is megforduló Marek Heinz egy káprázatos szabadrúgással kiegyenlített. Mindkét csapatnak volt sansza megnyerni a meccset, a hajrában azonban Milan Baros (aki a torna gólkirálya lett) eldöntötte a meccset és így a németek megint elsők között mehettek haza. A torna után Rudi Völler munkáját megköszönték és elkezdődött egy paradigmaváltás a német futballban. 

2004-ben Jürgen Klinsmann lett a német válogatott szövetségi kapitánya, aki bármiféle edzői tapasztalat nélkül ült le a válogatott kispadjára. Az egykori kiváló csatár segítője Joachim Löw lett és irányításukkal egy teljesen más stílusban futballozó német válogatottat láthatott a közönség, amely a régi "germán stílus" helyett egy közönséget szórakoztató játékot játszott általában. A világbajnoki bronzérmet követően a ma is kispadon lévő Löw vette át a kapitányi posztot, amit ma is betölt. "Jogi" rögtön az első nagy tornáján Eb-döntőbe vezette a csapatot, majd 2010-ben egy megfiatalított csapattal ért el bronzérmet a világbajnokságon, mindezt úgy, hogy Thomas Müllerék négyet lőtte az ausztráloknak, az angoloknak és az ausztráloknak is. A csúcsra végül 2014-ben tért vissza Németország, amikor is veretlenül lett világbajnok, mindezt úgy, hogy 4-0-ra ütötte ki Portugáliát, legyőzte Franciaországot, 7-1-re megalázta a házigazda Brazíliát és végül 1-0-ra behúzta az argentinok elleni döntőt. 2017-ben egy komplett B-csapat megnyerte a Konföderációs kupát, és ugyanebben az évben az U21-es válogatott is Európa-bajnoki címet szerzett. Ezeken kívül a 2012-es és a 2016-os Európa-bajnokságon is négy között volt a csapat, vagyis a Löw-korszak az egyik legsikeresebb volt a német futballtörténelemben. A barátságos meccsek csak a felkészülésről szóltak és bár becsúszott pár vereség a selejtezőkben (ezek közül a 2007-es Csehország elleni 0-3 számít leginkább arcpirítónak), de nem volt kérdés, hogy Németország a világ egyik legjobb válogatottja. Így érkezett el a 2018-as esztendő. 

Németország-Mexikó 0-1 és Németország-Dél-Korea 0-2 (2018-as világbajnoki csoportmérkőzések) 

A felkészülési mérkőzések nem alakultak sikeresen a világbajnoki címvédő számára, de mivel a válogatott meccseket sokszor elengedték a németek, így senki nem tulajdonított jelentőséget a brazilok és az osztrákok elleni vereségnek vagy Szaúd-Arábia nyögvenyelős legyőzésének. Vb-címvédőként a következő tornára utazni mostanában nem egy életbiztosítás, mivel 2002-ben Franciaország, 2010-ben Olaszország és 2014-ben Spanyolország is már a csoportban búcsúzott, de a németeket mindenki esélyesként, sőt a legnagyobb favoritként kezelte az oroszországi seregszemlét megelőzően. A címvédő gárda olyan csoportba kapott besorolást, amelyből elsőként illett volna továbbjutnia, ehhez képest a futballtörténelem egyik nagy lebőgése történt három évvel ezelőtt. Mexikó az első félidőben lényegében lefutballozta a németeket, de csak egy gólt szerzett, majd a címvédő helyzetek tömkelegét hagyta ki a második játékrészben. Ez még alapjában véve nem okozott gondot, mivel a Löw-érában a 2008-as és a 2010-es sikeres nagy tornán is született német vereség a csoportkörben. Svédország ellen aztán a világbajnok hátrányban volt egy félidőt követően majd Marco Reus egyenlítése után Jerome Boatenget kiállították és így Manuel Neuerék roppant nehéz helyzetbe kerültek. Az utolsó perben viszont Toni Kroos hihetetlen szabadrúgás-góljával meglett a győzelem és a sajtó éltetni kezdte a németeket. Jöhetett az utolsó forduló és a Dél-Korea elleni ki-ki mérkőzés. Mivel a svédek vezettek Mexikó ellen, így a német csapat továbbjutó volt, sőt a szünetben virtuálisan még ők voltak a csoportelsők.  A koreai védelem azonban feltörhetetlennek bizonyult és mivel az ázsiaiak is az életükért küzdöttek, így biztosra sem lehetett menni. A ráadás második percében aztán Kim Jonggvon vezetéshez juttatta a dél-koreaiakat. Mivel a játék sokat állt, így a Löw-csapatnak volt még néhány perce ahhoz, hogy elkerülje a blamázst. Az utolsó pillanatokra még Neuer a kapus is előre jött, ennek azonban az lett az eredménye, hogy Szon Hungminnek csak az üres kapuba kellett továbbítania a labdát. 

A teljes 2018-as Nemzetek Ligája-szereplés 

2018-ban hívta életre az UEFA a Nemzetek Ligáját, amelynek lényege az volt, hogy a csapatok azonos erősségű ellenfelekkel küzdjenek meg, tétre menő csatákban a barátságos mérkőzések helyett. A német csapat a legerősebbnek számító A-divízióban kapott szerepet Franciaország és Hollandia mellett. A két legutóbbi világbajnok az első körben összecsapott, a meccs azonban nem hozott gólt. A második körben aztán a hollandok azt csinálták ellenfelükkel, amit akartak: Virgil van Dijk az első félóra végén vette be Manuel Neuer hálóját, majd a védelem a hajrában kapitulált Memphis Depay és  Georginio Wijnaldum lövésével szemben is. A franciák elleni párizsi meccs jól indult Toni Kroos góljával, ám Antoine Griezmann egymaga megfordította a meccset és így eldőlt, hogy Németország nélkül rendezik a sorozat történetének első négyes döntőjét. A hollandok elleni utolsó meccs első 20 perce tökéletes volt német szempontból: Timo Werner és Leroy Sané is gólt szerzett és úgy tűnt a Nationalelf legalább becsületből arat egy győzelmet. Nem így történt, ugyanis a négyes döntőért küzdő hollandok Quincy Promes és Van Dijk révén a meccs utolsó öt percében egyenlítettek és így a németek nyeretlenül zártak az új sorozatban. Ha az UEFA nem döntött volna amellett, hogy 12-ről 16-ra bővíti az A-divízió létszámát, akkor a németek szégyenszemre kiestek volna a B-divízióba. 

 
Spanyolország-Németország 6-0 (2020 Nemzetek Ligája-csoportmérkőzés) 

A tragikus 2018-as szereplést követően Joachim Löw komoly döntést hozott és kijelentette, hogy itt az ideje a generációváltásnak: Mesut Özil és Mario Gómez a vb után lemondták a válogatottságot, ő pedig kijelentette, hogy a továbbiakban nem számít Thomas Müller, Jerome Boateng és Mats Hummels szolgálataira a nemzeti csapatban. A 2019-es esztendőben a németek kivívták az Európa-bajnoki szereplést és bár egy hazai hollandok elleni 2-4 csúfította a mérlegüket, nem zártak rossz évet. A második Nemzetek Ligája-kiírás során a Löw-csapat Spanyolországgal, Svájccal és Ukrajnával kerültek egy csoportba és öt fordulót követően két győzelemmel és három döntetlennel az élen álltak. A csoportelsőség és a négyes döntőbe jutás kérdése Sevillában a spanyol-német derbin dőlt el. A hazaiak esélyesebbek voltak, ám arra, ami itt történt senki sem számított. A spanyolok már az első félidőben 3-0-ra vezettek majd végül 6-0-ra ütötték ki ellenfelüket. A meccsen Ferrán Torres triplázott, de Alvaro Morata, Rodri és Mikel Oyarzabal is gólt lőtt a pályafutása során először hatot kapó Neuernek. A német válogatott 1931 után kapott ki ismét hat góllal egy mérkőzésen, így történelmi mélyponttal zárta a 2020-as esztendőt. 



Németország - Észak-Macedónia 1-2 (2021 világbajnoki selejtező)

Németország két győzelemmel kezdte a világbajnoki selejtezősorozatot miután Izlandot 3-0-ra, Romániát 1-0-ra múlta felül az első két mérkőzésen. A harmadik körben nem mutatkozott arra, hogy éppen a macedónok ellen fog megtörni ez a széria, pláne nem hazai pályán. Duisburgban aztán a német futball történetének talán legnagyobb szégyene történt meg. És nem nyeretlen kétévesekből állt ez a mai csapat: a Neuert helyettesítő ter-Stegen évek óta kirobbanthatatlan a Barcelonából, Leon Goretzka és Joshua Kimmich mindent megnyertek a Bayern Münchennel, akárcsak Serge Gnabry, Leroy Sané egyre inkább kezd magára találni, Ilkay Gündogan pedig a Manchester City abszolút vezére ebben az idényben. Észak-Macedónia kijutott ugyan az Európa-bajnokságra, de mindezt Grúzia ellen tette meg, vagyis nem számít éppen Európa egyik legerősebb csapatának. A németek az első félidőben próbálkoztak becsülettel, de sokat elmond a játék képéről, hogy Marc-André ter Stegennek már ekkor is be kellett mutatnia egy bravúrt. Az első félidő ráadásában aztán a BL-győztes, hazájában kvázi nemzeti hősnek számító Goran Pandev vezetéshez juttatta a vendégeket. A 61. percben jött össze az egyenlítés a németeknek, amikor Ilkay Gündogan büntetőből egalizált. A hazaiak a vezetésért is támadhattak, ám tíz perccel a vége előtt Timo Werner olyan ügyetlenül kezelte le a labdát ziccerben, hogy azért nemhogy a vb-selejtezőn, de a grundon is kinevetik. A bátor macedón csapat a 85. percben aztán eljutott az ellenfél tizenhatosáig, ahol Eljif Elmas a védelem asszisztálása mellett belőtte csapata győztes gólját. A németek arcpirító vereséget szenvedtek, míg Észak-Macedónia 90 percre bizonyította, hogy nem véletlenül van ott az Európa-bajnokságon. 

Joachim Löw lemondását már a 2018-as világbajnokság után követelték, ám a DFB akkor bizalmat szavazott a kapitánynak, ami érthető volt egy tizenkét éves sikerkorszak után. A kapitány végül idén jelentette be, hogy az Európa-bajnokságon irányítja utoljára hazáját és utána elhagyja a kispadot. A tréner a sajtóban többször azt jelezte, hogy gondolkozik azon, hogy Müllert, Hummelst és Boatenget visszavegye a keretbe, ám ezt nem tette meg. Az ő visszatérésüket követelő hangok most tovább fognak erősödni, azonban óriási kérdés, hogy egy olyan kapitány, aki egy évtizeddel azelőtt ragaszkodott ahhoz, hogy Stefan Kissling és Kevin Kuranyi helyett a klubszinten szinte gólképtelen Lukas Podolskit és Miroslav Klosét vigye el a nagy tornákra, aki sohasem hívta be a Bundesliga gólkirály Alexander Meiert a keretbe és aki képes volt úgy bizalmat szavazni Manuel Neuernek a világbajnokságon, hogy a kapus három meccsen védett a bajnoki idényben, ezúttal enged-e a sajtó és a szurkolók nyomásának. 

Németország az Európa-bajnokság során valódi halálcsoportba került, amelyben Franciaországgal és Portugáliával, vagyis a legutóbbi döntő két résztvevőjével is összeméri tudását, mindamellett, hogy a magyar csapattal is farkasszemet néz majd. Cinikusan lehet mondani, hogyha Löw ragaszkodik a mostani stratégiájához, akkor nemzeti csapatunknak lehet esélye, hogy tovább bővítse a listát, ám a német válogatott már így is bajban van. Az Eb-n a két csoportelső mellett a négy legjobb harmadik helyezett jut tovább, ám az utóbbi idők teljesítménye megkérdőjelezi azt, hogy ez a gárda Müllerék nélkül képes lenne felvenni a versenyt az Eb legnagyobb favoritjaival, vagy akár biztos esélyes lenne-e még Magyarországgal szemben is. Júniusban kiderül, az azonban biztos, hogy a német válogatott jelenleg 20 éve nem látott válság közepette próbál sikeresen szerepelni az Európa-bajnokságon. 

A Yamaha pilótája Maverick Vinales nyerte a 2021-es MotoGP-idény első versenyét, a Katari Nagydíjat. 

Francesco Bagnaia szerezte meg az első rajtkockát a szezonnyitó hétvégén és a gyári Ducati olasz pilótája meg  is tudta tartani a vezető helyét a startot követően. A korábbi Moto2-es világbajnok mögé csapattársai zárkóztak fel: Jack Miller kilőtt a rajtnál, Johann Zarco tartotta a helyét, míg Jorge Martin közel tíz pozíciót jött előre és zárta harmadikként az első kört. A futam elején Ducati-Yamaha sorminta rajzolódott ki, ugyanis a "hangvillásokat" Fabio Quartararo, Maverick Vinales és Valentino Rossi is képviselte az élmezőnyben. Ők hárman meglehetősen hamar elkapták Martint, de Zarco és Miller pedig hamar helyet cseréltek. Közben Rossi is hátrébb esett miután Alex Rins és a címvédő Joan Mir is leelőte a "Doktort", miközben Martint már Aleix Espargaro is maga mögé utasította. 

Quartararo és Vinales gyors tempója sok volt Millernek és mindketten megelőzték őt. A spanyol hamarosan megelőzte francia csapattársát, aki nem tudta leszakítani Millert és Rinst. Vinales közben lehagyta Zarcót és már a futamot vezető Bagnaiát is támadta. A versenyt eldöntő előzésre nyolc körrel a vége előtt került sor, amikor Vinales az élre állt. Bagnaia közben egyre inkább tempót veszített és Zarco megelőzte, mögöttük pedig érkezett a felgyorsuló Joan Mir. 

Innentől kezdve Maverick Vinalesnek már csak a motoron kellett maradnia és miután ezt megtette, karrierje során másodszor (2017 után) nyerte meg a királykategória katari futamát. A második helyért valóságos háború zajlott: a címvédő Joan Mir hiába jött fel a második pozícióba, az utolsó kanyarban hibázott és így Johann Zarco és Francesco Bagnaia leszorította a dobogóról. A világbajnoki cím védője mögött Fabio Quartararo és Alex Rins futott a célba. A hetedik-nyolcadik pozícióban a két Espargaro-fivér végzett, némi meglepetésre Aleix maga mögött tudta tartani Polt. Jack Miller egészen a kilencedik helyig esett vissza, mögötte a Moto2-es bajnok, királykategóriás újonc Enea Bastianini zárta a TOP10-et. 

A pontszerzők közé még Stefan Bradl, Valentino Rossi, Miguel Oliveira, Brad Binder és az egyre hátrébb eső Jorge Martin fértek be. A futam negatív szenzációját az előző szezon ezüstérmese Franco Morbidelli szolgáltatta, aki érthetetlen módon csak a 18. lett. A versenyt hárman fejezték be idő előtt: Danilo Petrucci első KTM-es futama fél körig sem tartott, de a két LCR Honda-pilóta, vagyis Alex Marquez és Takaaki Nakagami is elesett. 

 A Moto2-ben Sam Lowes, míg a Moto3-ban Jaume Masiá nyerte az idény első futamát. A szezon jövő héten szintén Katarban folytatódik, a Dohai Nagydíjjal. 

A magyar pankrációsport évtizedes történetében soha egyetlen csapat sem volt képes olyan korszakokon átívelő domináns teljesítményre, mint az Arrows of Hungary. Cikkünkben az ő magyarországi történetüket elevenítjük fel. 

Kissé hihetetlen belegondolni, hogy immáron tizenegy éve Magyarország is rendelkezik egy hivatásos pankrátorszervezettel. A HCW  eljutott oda, alig egy évtized leforgása alatt néhány lelkes sportoló próbálkozásából,  hogy a sportág Európában is meghatározó szervezetévé emelkedjen. Ebben a felemelkedésben óriási szerepe volt Dovernek (Szalay István Bence) és Icarusnak (Kiss Benedek Áron), ők ketten sokat tettek azért, hogy az emberek többsége immáron sportszórakoztatásként sőt komoly sportként tekintsen a pankrációra és ne egy elnéző félmosolyt eresszen meg, hogyha a pro-wrestling szóba kerül.  A két profi birkózó gyermekkora óta ismeri egymást és mindketten részt vettek a magyar szervezet megalapításában.

2011 óta amit el lehetett érni a hazai pankráció keretein belül, azt ők elérték. Icarus volt a szervezet történetének első bajnoka, de még több mint hét évvel a regnálása után is volt esélye arra, hogy visszakerüljön a HCW-trónjára. A csapatbajnoki cím megszerzését követően a Revolution-övet is elhódította 2019-ben és így az első olyan birkózó lett, aki mindhárom övet birtokolta, vagyis Grand Slam-bajnokká avanzsált. Dover a magyar hardcore-pankráció abszolút ikonja volt, aki többször is visszaszerezte az azóta már megszüntetett hardcore-övet, de 2014 és 2015 között birtokolta a főövet is, valamint szintén volt csapatbajnok is. Legendáriumukat számtalan csatával erősítették meg egyéni szinten is, ám sokan mégis csak úgy azonosítják őket, mint a "Magyarok Nyilai" vagyis az Arrows of Hungary. Európában is letetették a névjegyüket: az olasz Frontier Championship Wrestling és a német GWF-szervezet öveit is birtokolták. Mivel a pankrációban hónapról-hónapra változhat a történet így azt sem kerülték el, hogy egymással is szembenézzenek és nem kímélték egymást: többek közt ők vívták az első death match-et a HCW-történetében (2010), de háromszor küzdöttek meg a bajnoki címért és egyszer a betöltetlen hardcore-övet is egymás között döntötték el. 

Icarus és Dover először a 2013-as Áttörés során küzdött egymás oldalán, amikor azonban vereséget szenvedtek a Tommy End és Michael Dante alkotta The Sumerian Death Squadtól. Egy évvel később mindketten tagjai voltak az Új Magyarországot legyőző alapítócsapatnak, majd immáron Arrows of Hungary néven léptek ringbe ebben az évben. 2014. június 28-án esélyük volt megszerezni a HCW Tag Team-övet, ám a létrás mérkőzés végén Nitro és Ted Wellington, vagyis a Nitrington akasztotta le az övet és lett első csapatbajnok a szervezet történetében. A HCW 2015-re két csoportra szakadt amelyek a Renegade által irányított úgynevezett "A Kör" illetve az Icarusék nevével fémjelzett "Lázadók" voltak, és ennek a korszaknak a csúcsmeccseként egy öt a négy elleni hendikepmérkőzésen csaptak össze a felek a Dicsőség Napján.Végül a lázadók elveszítették a mérkőzést. Az Arrows 2015-ben kétszer kapta meg a lehetőséget a csapatbajnoki cím megnyerésére, ám hardcore-szabályrendszerben mindkétszer az Ómen Expressz (Tony Baritoon és Chris Dice) jobbnak bizonyult. 

A csapat végül 2016-ban talált rá a győzelem útjára, amikor visszavágtak Michael Dantééknak az Utolsó Emberig-gála során. A két birkózó magyar viszonylatban 2017-től inkább csapatban kezdett el küzdeni és az eredmény nem maradt el: előbb Dave Mastiff és El Ligero duóját múlták felül, majd sikerrel abszolválták a kihívói jogról döntő mérkőzést a kultikus Őserővel (Ozzy Spencer és Grizzly Davidson), hogy aztán Lucky Kid és Tarkan Aslan duója a Young Lions se okozzon gondot nekik, akárcsak az akkor már szétesőfélben lévő Spartan Legion (Markus Mytra & Yorghos Kolonis). Több mint egy éven keresztül tartó uralkodásuk a tag team-divízióban 2017. szeptember 16-án kezdődött, amikor is legyőzték a New Hungary-t, amelynek csapatát akkor a horvát Kris Jokic és a nagyúr Zafar Ameen alkotta. 

Első bajnoki címvédésükre a Véres November során került sor minden idők egyik legbrutálisabb magyarországi csapatmérkőzésen: az amerikai DJ Hyde és Primate kettősét üvegtáblák segítségével "pusztították el". Januárban egy jóval "szolidabb" meccsen verték meg a Beautiful Royalty nevű csapatot (Ayden Cortez & Ted Wellington), majd a Vendettán egy négycsapatos meccset abszolváltak sikerrel Cortezék, az akkor még feltörekvőnek számító M.A.D (Chris Dice és Maverick), valamint az Underground keretében összesorsolt Blake Steamer és Boldo Brown duójával szemben. 2018. május 26-a történelmi nap volt a HCW történetében ekkor ugyanis két aktív WWE-s pankrátor lépett a kötelek közé Pete Dunne Tyler Bate személyében. Az Arrows of Hungary és a British Strong Style mérkőzése fantasztikus megmozdulásokat, heroikus küzdelmet és magyar győzelmet hozott. Icarusék szeptemberig még kétszer védték meg sikeresen a bajnoki címüket: egyszer a New Generation (Tihanyi Péter és Justin Wylde) ellenében, majd Benji és RP Tyson sem okozott gondot számukra. 

Címüket végül 2018. szeptember 30-án, az Utolsó Emberig keretein belül veszítették el a Budapest Bastards ellenében. Nitro és Renegade duója egy nappal korábban megnyerte az International Tag Team Tournamentet és így kihívhatta az Arrows-t, amelyet legyőzött. Lehetne mondani, hogy kezdetét vette egy brutális rivalizálás, ám mivel négy alapítótagról van szó (Nitro 2011-ben debütált), így inkább csak fellángoltak a régi ellentétek. A "brigantik" egyszer egy háromcsapatos (Bastards vs Arrows vs MAD) győzték le Doveréket, majd a két csapat a Véres Novemberen tett pontot a 2019-es esztendőre. A Barbed Wire Ropes mérkőzés lényege az volt, hogy szögesdróttal vették körül a ringet vagyis brutális összecsapást láthatott a Soroksári Sportcsarnok közönsége. A történelem utolsó HCW-s death match-e végül a Bastards megdicsőülését hozta. A Véres November első évtizedének méltó lezárása volt ez a mérkőzés. 

2020-ban az Arrows az Áttörés során legyőzte a Kris Jokic és Deno Babic alkotta horvát csapatot, ám a koronavírus miatti halasztások és törölt gálák miatt nem tudtak teljesen kiteljesedni. Nem úgy 2021-ben! Az idei Underground-évad ötödik epizódjában a címvédő MAD és a Villains (Blake Steamer és Ozzy Spencer) küzdött volna meg a csapatbajnoki címért, ám Dover és Icarus a saját kezébe vette a sorsát és a meccs előtt megtámadta utóbbi csapatot, akik képtelenek voltak harcolni. Renegade asszisztált a lépésükhöz és így az Arrowsnak esélye volt a bajnoki cím elhódítására és ők éltek is a lehetőséggel. Ez egy újabb történelmi győzelem volt, ugyanis ezzel a sikerrel az Arrows of Hungary lett a történelem első csapata a HCW-ben, amely kétszer is elhódította a bajnoki öveket. Icarus és Dover azóta már egy alkalommal címet is védtek: a  héten adásba kerülő részben fantasztikus meccsen bizonyultak jobbnak Szalai Zoltánnál és Ted Wellingtonnál. 

Bár összesen tíz olyan csapat volt a HCW történetében, amelynek tagjai a derekukra csatolhatták a bajnoki övet, eredményeik illetve korszakos jelentőségük miatt nehéz vitatkozni azzal, hogy az Arrows of Hungary egy külön fejezetet képez a sportág hazai történetében. Dover és Icarus óriási meccsrutinnal bírnak és a tapasztaltságukhoz képest még fiatalok, így évekig dominálhatják a HCW-t. 

Pankrációval kapcsolatos podcastünk: https://www.youtube.com/channel/UCW4Iv_gPntr0jodraJbPRIA
Podcastünk Facebook-oldala: https://www.facebook.com/search/top?q=Olimpic%20Slam%20Podcast

Az NBA-ben lezárult a mai napon lezárult a csereidőszak, több klasszis játékos is csapatot váltott az utolsó nap során. Cikkünkben az elmúlt órák csereüzleteit tekintjük át, a teljesség igénye nélkül. 

Magyar idő szerint délután négykor robbant a legnagyobb átigazolási bomba: Nikola Vucsevics hiába volt korszakos játékos az Orlando Magicben, a kétszer All-Star-gálán is szereplő klasszist elcserélte a klubvezetés a Chicago Bullshoz. Az Orlandót 2012 után elhagyó montenegrói sztár mellett Al-Farouq Aminu is a "szeles városba" teszi át székhelyét. A chicagóiak egy 2021-es és egy 2023-as elsőkörös draftcetlit Wendell Carter Jr-t., Otto Porter Jr-t. adták a két új igazolásukért. 

Lou Williams visszatér Atlantába, ahol 2012 és 2014 között játszott. Minden idők egyik legjobb hatodik embere (2015-ben, 2018-ban és 2019-ben is megkapta ezt a díjat), Rajon Rondoért cserébe érkezik a Hawkshoz a Los Angeles Clippersből. Rondo ősszel még a Lakers színeiben nyert bajnoki címet ám most épp a nagy riválishoz szerződik. Williams mellett két másodikkörös draftjog és némi készpénz megy Georgiába. 

A csereidőszak lezárását követően jelentették be, hogy Victor Oldadipo elhagyja Houstont. A Rocketsből távozni kívánó kétszeres All-Start, (aki a szezont még az Indiana Pacersben kezdte) a Miami Heat szerződtette. A floridaiak Avery Bradley-t, Kelly Olynyket és 2022-es draftjog kicserélési opciót adták érte. 

A tizenötödik szezonját teljesítő JJ Reddick elhagyta a New Orleans Pelicanst és a Dallas Mavericks játékosa lesz a jövőbe. 

Szintén távozott Orlandóból Evan Fournier: a kétszeres vb-bronzérmes franciát immáron a Boston Celtics keretében kell keresni. A hírek szerint a bostoniak még a Gordon Hayward eladásából származó egyenlegük (trade expection) használtak fel 17 millió dollárt az új igazolásra. Aaron Gordon szintén elhagyta Orlandót, hogy Denverbe igazoljon, érte a Magic Gary Harrist, RJ Hamptont és egy 2025-ös védett draftpicket kapott a Magic. 
 
JaVale McGee távozott a Cleveland Cavaliersből, a háromszor bajnok (2017,2018, 2020) a Denver Nuggetsben folytatja pályafutását. A veterán center ellenértékeként a "Cavs" Isaiah Hartensteint, valamint két másodikkörös draftpicket kapott. Az egyik draftcetli 2027-es védettség nélküli, míg a másik 2023-as, Top46 védettségű. 

Az irányító George Hill pályafutása nyolcadik klubjában is pályára léphet, miután a Philadelphia 76ers megszerezte. A Keleti főcsoport elsőségéért küzdő gárdának Tony Bradleyről, Terrance Fergusonról és két másodikkörös (2025, 2026) draftcetliről kellett lemondania. Ez egy háromcsapatos csere volt, amelynek értelmében Austin Rivers az Oklahoma City Thunderbe szerződik, míg  Iggy Brazdeikis a New York Knicksbe. Oklahomában a hírek szerint összesen 34 játékost draftolhatnak a következő hét évben. 

Fontos szót ejteni egy "maradóról" is: a ma 35 éves Torontóban valóságos ikonnak számító Kyle Lowry végül nem távozik a Raptorsból. A sajtóhírek szerint a Los Angeles Lakers Dennis Schrödert, Kentavious , Caldwell-Pope-ot és Wes Matthewst is beáldozta volna azért, hogy a pályafutása során bajnokságot és olimpiát nyerő irányítót magához csábítsa. A hírek szerint csere azon bukott meg, hogy a Raptors Talen Horton-Tuckert is szerette volna megszerezni. Lowry maradt, Norman Powell viszont távozott a 2019-es bajnoktól, miután őt Portlandbe cserélték Gary Trent Jr-ért és Rodney Hoodért. 

Szintén nem tudott csapatot váltani Andre Drummond. A 2014 óta minden évben dupla-duplát átlagoló centernek így maradnia kell Clevelandben, ám a kivásárlási procedúra megkezdődött az egykori All-Star esetében. A San Antonio Spurs szintén nem tudott csapatot találni LaMarcus Aldridge számára, így őt is valószínűleg kivásárolják a szerződéséből. Amint szabadon igazolhatóvá vállnak, kereshetnek másik csapatot maguknak a következő napokban. 

Lengyelország ellen kezdi meg szereplését a világbajnoki selejtezősorozatban a magyar labdarúgó-válogatott. A meccs apropóján felelevenítjük a két ország közös futballtörténetét. 

A magyar válogatott soron következő három ellenfele közül egyértelműen Lengyelország a legerősebb, valamint az is biztos, hogy a selejtezőcsoport csapatai közül ez a két nemzeti tizenegy játszotta a legtöbb mérkőzést egymás ellen. Eddig összesen 32 mérkőzést vívott egymással a magyar és a lengyel csapat, ebből húsz alkalommal magyar győzelem született, négyszer döntetlenre végeztek egymással, míg nyolc alkalommal a lengyelek ünnepelhettek győzelmet. Magyar szempontból a gólarány 87:39 jelenleg. 

Az első magyar-lengyel válogatott találkozóra 1921-ben, év végén került sor és 1-0-s hazai győzelem született Szabó Jenő góljával. A magyar csapat az első hat találkozóját megnyerte ellenfelével szemben mindezt 19 lőtt és 1 kapott góllal. A hat meccsből egynek volt valódi tétje: az Egyiptom elleni vereség miatt rossz emlékű 1924-es olimpián 5-0-ra győztek honfitársaink a duplázó Opata Zoltán és Híres Ferenc vezérletével. A '30-as évekre a lengyel labdarúgás abszolút javulásnak indult és ennek eredményeként 1939-ben Varsóban a hazaiak 4-2-re letudták győzni az egy évvel korábban még világbajnoki döntőt játszó magyar csapatot. A találkozót augusztus 27-én rendezték, vagyis öt nappal azelőtt, hogy a náci Németország lerohanta volna Lengyelországot. 

A háborút követően 1948 és 1952 között évente megmérkőzött egymással a két csapat, valamennyi esetben fölényes magyar sikert hozott a barátságos találkozó (6-2, 8-2, 5-2, 6-0, 5-1). A '49 júliusában lejátszott, 8-2-es sikert hozó meccset Debrecenben vívták, ez volt az első válogatott mérkőzés, amelyet vidéken játszottak hazánkban. A legkimagaslóbb teljesítményt Deák Ferenc nyújtotta: a "Bamba" becenevű legenda, aki megdönthetetlen rekordot állított fel az egy szezonban szerzett gólokat tekintve mesternégyesig jutott a meccsen. Ki lehet emelni Szilágyi Gyula teljesítményét is, aki az '50-es varsói vendégjáték során mattolta háromszor a lengyel kapust.

Az Aranycsapat utoljára 1956-ban mérkőzött a lengyelekkel, a Népstadionban 4-1 állt az eredményjelzőn a 90 perc végén. A következő másfél évtized öt mérkőzéséből négyszer csapatunk kerekedett felül, de a két ország csapatának játékminősége egyre közelebb került egymáshoz. A győzelmi széria végül a lehető legrosszabbkor tört meg, a müncheni olimpia döntőjében. Várady Béla góljával még a kétszeres címvédő magyar csapat állt jobban, ám Kazimierz Deyna egymaga megfordította a finálét. 

A lengyel válogatott az 1974-es világbajnokságra készülve (ahol bronzérmet szerzett) a ligaválogatottunkat győzte le, majd egy évvel később az A-válogatottat múlta felül 4-2 arányban. A következő évek barátságos meccsein kétszer magyar sikert, egyszer döntetlent jegyezhettek fel az almanachok számára, mígnem az 1988-as Európa-bajnokság selejtezőire összesorsolták a két nemzetet. Budapesten Détári Lajos vezérletével 5-3-as magyar győzelmet lehetett elkönyvelni, ezen a találkozón lőtte "Döme" az emlékezetes szabadrúgásgólját nullszögből. Varsóban viszont a lengyelek 3-2-vel visszavágtak, ám végül egyik csapat sem jutott ki a kontinenstornára. 

 A '90-es években két meccsre került sor a válogatottak között: 1994-ben 3-2-re, 1997-ben pedig 1-0-ra maradt alul a csapatunk, 2000-ben pedig nem született gól. A 2004-es Európa-bajnokság selejtezősorozatában megint rendeztek magyar-lengyel összecsapásokat, ám ezekről nem lehetnek szép emlékeink: idegenben ugyan sikerült kiharcolni egy 0-0-s döntetlent, a Puskás Ferenc Stadionban viszont a duplázó Andzej Niedzielan szertefoszlatta a magyarok Eb-álmait (a lengyelek szintén nem jutottak ki). A győzelem nélküli széria végül 2007-ben tört meg, amikor Hajnal Tamás tizenegyesgóljával sikerült idegenben győzni egy barátságos meccsen. Az eddigi utolsó lengyel-magyar találkozóra 2011. novemberében került sor, amikor is a következő Eb társrendezőjéhez látogatott Egervári Sándor csapata. Pawel Brozek révén a hazaiak szerezték meg a vezetést, de Priskin Tamásnak sikerült egyenlítenie a 77. percben. A magyar csapat jól játszott, ám Vanczák Vilmos szerencsétlen öngólja miatt nem sikerült megőrizni a döntetlent. Érdekesség, hogy a lengyeleknél már akkor ott volt a pályán Robert Lewandowski, aki csereként lépett pályára. 

 A 33. Magyarország-Lengyelország válogatott mérkőzés csütörtökön 20 óra 45 perctől veszi kezdetét a Puskás Ferenc Arénában. 

Tegnap elhunyt Elgin Baylor minden idők egyik legjobb kosárlabdázója. A Los Angeles Lakers legendás játékosa olyan életet élt, amely még a mai filmkészítésben is hihetetlennek minősülne. 

A mai NBA-ben sajnálatos módon sok játékost az alapján ítélnek meg, hogy hányszor is nyerte meg csapatával a bajnoki címet. Lehet valaki számos alkalommal MVP, átlagolhat dupla-duplát éveken keresztül, ha nem emelte fel legalább egyszer a Larry O'Brien-trófeát, akkor szokás megfeledkezni az érdemeiről. Pedig a bajnoki címmel nem rendelkező játékosok közül is olyan legendák kerültek ki, mint Karl Malone, Reggie Miller vagy éppen Charles Barkley. Létezik azonban egy NBA-ikon, aki mindenkinél több alkalommal volt ott a bajnoki cím küszöbén, ám a döntő végén soha sem ünnepelhetett. Elgin Baylort a statisztikái alapján minden idők legjobbjai között tartják számon a szakértők, a szurkolók azonban sokszor megfeledkeznek róla (Kaliforniát leszámítva), ugyanis bár kimagasló egyénisége volt az NBA hőskorának, bajnoki címet hivatalosan sohasem nyert. 

Elgin Gay Baylor 1934. szeptember 16-án született Washingtonban. A kiscsatár poszton bevethető játékos Idahóban és Seattle-ben járt egyetemre, ahol korosztálya egyik legkimagaslóbb tehetségének számított: többek között megkapta az év játékosa címet is, de ő volt az egyetemi bajnokság négyes döntőjének MVP-je is az utolsó évében.

Végül 1958-ban került az NBA-ba, a Minneapolis Lakers nem meglepő módon az első helyen választotta ki a drafton. Újoncidénye során hamar a liga legjobb játékosai közé emelkedett: a pontok, a lepattanók és a gólpasszok átlagában is a legjobb 10 közé került. Természetesen ő lett a legjobb újonc az idényben. Bekerült az All-Star-gálára, ahol MVP. Csapatát, amely az előző szezonban még szenvedett, egészen a döntőig vezette, ahol azonban a Boston Celtics négy mérkőzésen jobbnak bizonyult. Ezzel a párharccal lényegében  kezdetét vette az NBA történetének legkomolyabb rivalizálása. A második szezonjában tovább javított a pontátlagán illetve több lepattanót is gyűjtött, ám a Minneapolist ezúttal a St. Louis megállította a főcsoport döntőjében. 

A Lakers 1960-ban költözött Los Angelesbe, Baylor pedig tovább fejlődött egyénileg: a New York Knicks ellen dobott 71 pontja (amelyet 1960. november 15-én ért el) egészen Kobe Bryant 2006-os Toronto elleni remekléséig franchise-rekordnak minősült. 1962-ben Baylor és a Lakers ismét döntőt vívhattak (hősünk 38,3 pontot átlagolt az alapszakaszban majd ezt még megfejelte a rájátszásban is) és a Boston Celtics elleni párharc az ő illetve Bill Russell közti párbajokról szólt. A kaliforniaiak 2-1-re és 3-2-re is vezettek a négy győzelemig tartó párharc során, miután Baylor rekordot jelentő 61 ponttal terhelte meg a nagy rivális gyűrűjét. (Soha senki már nem volt ilyen eredményes fináléban.) A hatodik meccset behúzták a bostoniak, a hetedik mérkőzésen pedig 100-100-nál megvolt a lehetősége a Lakersnek, hogy lezárja a meccset és a finálét, ám Frank Selvy elrontotta a dobását. A hosszabbításban aztán a Celtics felülkerekedett (Russell 40 lepattanójának is köszönhetően) és így Baylor hiába dupla-duplázott (41 pont, 22 lepattanó), megint nem nyert bajnokságot. 

Úgy tartják, hogy ez a meccs megváltoztatta a kosárlabda történetét ugyanis a Celticset innentől verhetetlennek gondolták, míg a Lakersre ráragadt, hogy nem tud bajnokságot nyerni. A '62-63-as idény során Baylor 34 pontos átlaggal vitte rájátszásba a klubot, ám a döntőt ismét a Celtics nyerte, ezúttal hat meccs alatt. Egyértelműen ezekben az években volt csúcsformában, 1965-ben azonban a rájátszásban súlyos térdsérülést szenvedett. A Lakersnek nélküle esélye sem volt a Celtics ellen (1-4), ráadásul az ő karrierje sem volt már olyan, mint korábban. Így sem kellett azért Baylort félteni: bár a csapat első számú pontszerzője Jerry West lett, 26,8 pontos rájátszásbeli átlaga 1966-ban kimagasló volt, akárcsak az átlagban 14 lepattanó. A döntőt azonban ezúttal a hetedik meccsen megint kettő ponttal bukták el a vetélytárs ellen. 1968-ban hat mérkőzés után gratulálhattak a döntőben a Celticsnek, majd a következő idényben hiába hajrázott óriásit a Lakers, ezúttal is a mindent eldöntő találkozót két ponttal megnyerő Boston vihette haza a bajnoki címet. 

Az 1969/70-es idényben immáron Wilt Chamberlain is a Lakersben játszott, ráadásul a döntőbe nem jutott be a Boston, vagyis minden adva volt, hogy a trófea Kaliforniába kerüljön. Nem így történt, ugyanis az "aranysárgák" ezúttal a New York Knicks ellen kapituláltak a döntőben 3-2-es vezetésről. Baylor a következő idény elején Achilles-ín-sérülést szenvedett és így lényegében a komplett idényt ki kellett hagynia. 1971-ben visszatért a pályára, kilenc meccs után viszont érezte, hogy a térde nem százszázalékos, amikor felmerült, hogy kikerül a kezdőcsapatból ő úgy döntött, hogy visszavonul. 

Ha a sok elbukott döntő és a számos elveszített hetedik mérkőzés nem lett volna elég, akkor tovább fokozódott a '71-72-es idényben Baylor pechszériája. Miután úgy döntött, hogy abbahagyja a játékot, a Lakers a következő 33 mérkőzését megnyerve máig fennálló rekordot állított fel az NBA-ben és az idény végén bajnok lett. Mivel nem játszott a döntőben, így csak a szurkolók és a csapat tartja hivatalosan is bajnoknak. Hiába kapott bajnoki gyűrűt, mivel ez a tárgy folyton a vereségekre emlékeztette, inkább elárverezte azt. 

Összesen 846 mérkőzésen lépett pályára az NBA-ben, átlagban negyven percet a pályán töltve. Karrierje során 23 149 pontot dobott az alapszakaszban (27-es átlag), de a lepattanót is 13.5-ször szerezte meg mérkőzéseként átlagban. Ezek nemcsak a saját korában, de ma is kimagasló adatok. Összesen 10 alkalommal volt tagja a szezon legjobb csapatának, tizenegyszer pedig az All-Star gálán is pályára lépett. 1977-ben beiktatták a Hírességek Csarnokába, a Los Angeles Lakers pedig természetesen visszavonultatta a 22-es számú mezét. 1996-ban beválasztották a liga történetének 50 legjobb játékosa közé. 

Vezetőedzőként a New Orleans Jazznél (1974, 1976-1979) próbálkozott, míg 1986 és 2008 között ő volt a Los Angeles Clippers general managere, ám egyik pozícióban sem tudott kiemelkedőt nyújtani. Minden idők egyik legjobb játékosa a tegnapi napon családja körében hunyt el. 

Elgin Baylor története talán a legszomorúbb, ami egy kimagasló egyéniségű sportolóval történhetett. Olyan sztorija volt az életének, amelyre még a sokat szidott Hollywoodban is azt mondanák, hogy "na ez már tényleg túlzás". Az eredményei és a pályafutásának egyéb vonulatai azonban tovább mutatnak azon, hogy sok sajtóorgánum a "legszerencsétlenebb NBA-játékosként" hivatkozott rá, és teszi ezt halála után is. Egy korszakos egyéniség távozott az élők sorából, akinél kevés jobb játékos akadt az NBA történetében. 

A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók fantasztikus világbajnoki szereplése kapcsán kétrészes cikksorozatunkban felelevenítjük a sportág hazai fellendülését. 

Ha húsz-huszonöt évvel ezelőtt elhangzott egy olyan mondat egy sportot valamennyire ismerő közegben, hogy "Rövidpályás gyorskorcsolyát néztem a televízióban." valószínűleg a többség feltette a kérdést, hogy milyen sportágról is van szó. A gyorskorcsolyának ez a szakága ugyanis, ellentétben a hagyományos versenyekkel (ahol az óra az elsődleges ellenfél)  alig néhány évtizedes múltra tekint vissza. Az első világbajnokságra 1976-ban került sor, míg Európa-bajnokságot mindössze 1997 óta rendeznek a short track néven is ismert sportágban. Az olimpiai debütálás már 1988-ban megtörtént, mint bemutatósportág, majd négy évvel később a rövidpályás gyorskorcsolya már teljes jogú ötkarikás sportágnak számított. 

A sportág hazai története a hivatalos források szerint 1985-ben kezdődött, amikor a Magyar Jégsport Szövetség megbízta a tizenötszörös bajnok gyorskorcsolyázó Martos Györgyöt, hogy hozza létre az új szakág hazai alapjait. Az új sportág meghonosítását elősegítette, hogy a különleges korcsolyákon kívül igazán nagy felszereltséget nem igényelt.  Az első országos bajnokságra 1989-ben került sor, sőt ugyanabban az évben már magyar versenyzők (Botos Eszter és Kun Bálint Tibor) a világbajnokságon is szerepeltek. A '92-es olimpián Kun Bálint Tibor és Kaszala Tamara indultak magyar színekben. A következő évtized azzal telt, hogy a sportág kezdett meghonosodni hazánkban (egyre több egyesület alakult) és, hogy a magyar versenyzők egyre közelebb kerültek az európai elithez. Magyarország 1998-ban már Európa-bajnokságot rendezhetett, ahol a női váltó az ötödik, a férfi váltó a hatodik helyen végzett. 

Az első magyar Európa-bajnoki érem végül 2000-ben született meg, amikor is Szántó Kornél 500 méteren a dobogó harmadik fokára állhatott fel. A borniói kontinensviadalon a férfi váltott épphogy lemaradt a dobogóról, egy évvel később viszont a Szántó Kornél, Knoch Balázs, Kövér Balázs, Szabó Krisztián összeállítású négyes szintén Eb-bronzéremmel gazdagodott. A következő néhány Eb nem hozott magyar érmet, ám utánpótlásszinten kezdett felnőni egy generáció, amelynek a korosztályos eredményei megelőlegezték a sportág nagyszerű jövőjét: a női váltó bronzérmes lett a junior-világbajnokságon, Darázs Rózsa háromszor is aranyérmet szerzett az EYOF-on, de Heidum Bernadett és Galambos Gábor is győzni tudott az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon. 

2006 volt az az év, amikor a hazai közvélemény kiemelten kezdett el figyelni a rövidpályás gyorskorcsolyázókra. Már az Európa-bajnoki teljesítmény, köztük a női váltó harmadik helye (Lajtos Szandra, Huszár Erika, Darázs Rózsa, Heidum Bernadett) is szép jövőt sejtetett, az igazi áttörésre aztán Torinóban a Téli Olimpiai Játékokon került sor. Az Eb-érmekről már beszámolt a hazai sportnapilap, a hazai kiadványok említették, hogy Magyarországot ebben a sportágban is képviselik majd a játékokon, de ezeken kívül egy átlag sportbarátnak maximum annyi kapcsolódási pontja lehetett a sportághoz, hogy az interneten látta Steven Bradbury legendás győzelmét (Ő az ausztrál korcsolyázó, aki elől mindenki kiesett Salt Lake Cityben és így nyerte meg az olimpiát.). A férfiak 1500 méteres versenyében, az akkor még csak 16 éves Knoch Viktor előtört az ismeretlenségből és az akkor felfoghatatlannak tűnő ötödik helyen ért célba a döntőben. Hogy mennyire sporttörténelmi eredmény volt ez azt jól jelzi, hogy Magyarország 1980 után szerezett ismét pontot téli olimpián. Néhány nappal később aztán Huszár Erika hasonlóan bravúros versenyzéssel jutott el a legjobbak közé, szintén 1500 méteren, ahol a negyedik helyet szerezte meg. Kettejükön kívül még Darázs Pétert kell megemlíteni, aki tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik helyezéseket szerzett egy sportágban, amit az olimpia két hetében ismert meg a magyar nyilvánosság. 

Ettől az időszaktól kezdve megkülönböztetett figyelem övezte a sportág magyar vonatkozású eredményeit, és a váratlanul sikeres olimpiai szereplés egyfajta inspirációt is jelentett a jelenlegi generáció tagjainak, hogy elkezdjenek a short trakkel foglalkozni. Azt, hogy Knoch Viktor mennyire berobbant az elitbe egy évvel korábban jól jellemzi, hogy 2007-ben a junior világbajnoki bronzérme, illetve a Sheffieldben elért Európa-bajnoki ezüstérme is kisebb meglepetésnek számított a sportág berkein belül. Utóbbi versenyről végül három éremmel térhetett haza a magyar küldöttség: Knoch második helye mellett a Tamus Márton, Galambos Gábor, Darázs Péter, Knoch Viktor összeállítású váltó ezüstérme és Galambos Gábor 500-on szerzett bronzérme tette teljessé a magyar éremkollekciót. A 2008-as Eb hasonló magyar sikereket hozott: Galambos a legrövidebb távon harmadikként ért célba, míg Huszár Erika az 500-as küzdelmeket zárta másodikként, Huszár ráadásul negyedikként végzett összetettben. 

Ezek a sikerek mutatták, hogy csak időkérdése, hogy mikor születhet meg az első magyar Eb-győzelem  a rövidpályás gyorskorcsolya történetében. A történelmi nap végül 2009. január 18-án jött el, amikor is a Huszár Erika, Darázs Rózsa, Heidum Bernadett, Keszler Andrea összeállítású női váltó megnyerte az A-döntőt és így aranyérmes lett. A győzelem már önmagában hatalmas szenzációt keltett, de a magyarok további hét érmet szereztek még a torinói kontinensviadalon: Knoch Viktor egy 500-as ezüstéremmel egy 1000-es és 1500-as bronzéremmel, bizonyította klasszisát, valamint Béres Bence, Darázs Péter és Galambos Gábor társaként váltóban is a dobogó harmadik fokára állhatott, mindezt megfejelve egy összetett bronzéremmel. A hölgyeknél Huszár Erika 500-on, Heidum Bernadett 1000-en lett a kontinens harmadik legjobbja. A 2009-es torinói Eb-szereplés évekig etalonnak számított, amit nem lehetett megközelíteni, de így is születtek nagy magyar sikerek a következő Európa-bajnokságon is: Huszár Erika megismételte az 500-as bronzérmét, míg Heidum Bernadett 1000-en második volt Drezdában. Az év legfontosabb versenyének a vancouveri olimpia számított, ahol Huszár megismételve torinói bravúrját megint pontot szerzett és végzett hatodikként. Heidum és Huszár kiegészülve Darázs Rózsával és Keszler Andreával ötödikként zárt és így ismét összejött a dupla pontszerzés. 

2011 volt az év, amikor lezárult a magyar női rövidpályás gyorskorcsolya történetének első nagy időszaka, ugyanis ebben az évben indult utoljára nagyobb versenyen Huszár Erika. Olimpiai pontszerzőnk a leghosszabb távon bronzérmesként, Heidum Bernadett, Darázs Rózsa, Keszler Andrea és Lajtos Szandra társaként pedig a váltóban ezüstérmesként köszönt el a nemzetközi mezőnytől. A magyarok közül Heidum kimagaslóan teljesített: ezüstérmes volt 1000 méteren és összetettben, míg az 500 küzdelmeit a harmadik helyen zárta és így négy éremmel zárta a viadalt. A női váltó az Universiadén is bronzérmet szerzett, Huszárral a keretben. 
2012-ben már olyan versenyzők kaptak szerepet az Európa-bajnokságon, mint Oláh Bence, Burján Csaba, a később nagypályán induló Nagy Konrád, valamint az ekkor még a tizenhatodik szülinapját ünneplő Liu Shaolin Sándor. A jobb eredményeket azonban nem ők, hanem a hölgyek szállították: Heidum Bernadett ezúttal 1000 méteren lett második, Keszler Andrea pedig a legrövidebb távon illetve Tóth Patrícia, Lajtos Szandra és Heidum Bernadett társaként váltóban is harmadik volt. Heidum formájáról sokat elmond, hogy a világbajnokságon is sikerült szereznie egy hatodik helyet. 

Magyarország 2013-ban világbajnokságot rendezhetett Debrecenben, ám a fiatal csapattól az igazi átütő, világszintű eredmények még várattak magukra a felnőttek között. A junior-világbajnokságon Liu Shaolin Sándor viszont már egy ezüstéremmel is bizonyított, az Európa-bajnokságon pedig Burján Csaba, Béres Bence és Knoch Viktor társaként szintén a harmadik helyen végzett. Az év végén Universiadét Trentinóban rendezték ahol Burján, Béres, Knoch illetve Oláh Bence aranyérmes lett váltóban. A Szocsiban rendezett olimpia évében (2014) megint inkább a hölgyeknek jött ki a lépés az Eb-n: az 1500-as döntő végén Heidum Bernadett és Kónya Zsófia végeztek a második-harmadik helyen, és mindketten ott voltak abban a váltóban Lajtos Szandra és Keszler Andrea társaként a bronzérmes váltóban. Utóbbi sikerrel a hölgyek váltója kvalifikált az olimpiára és ugyanebben az összeállításban a hatodik, pontszerző helyen végzett Szocsiban. Az év során Liu Shaolin Sándor 500 méteren junior-világbajnoki címet nyert, valamint további három érmet szerzett, ráadásul testvére Liu Shaoang is kezdte felhívni magára a figyelmet, kiváló junior-eredményei miatt. 

Kétrészes cikksorozatunk második részében a sportág hazai történetének 2015 és 2021 közti, fantasztikus sikerekben gazdag időszakát elevenítjük fel. 

Az NBA-csapatok évtizedeken  keresztül játszottak európai klubok ellen a felkészülés jegyében, ám mindössze három olyan eset volt a sporttörténetben, amikor a bajnokcsapat az Euroliga-győztessel mérte össze tudását. Ezeket a mérkőzéseket elevenítjük fel. 

Az, hogy melyik a világ legjobb kosárlabda-válogatottja, meghatározott időközönként eldől a világbajnokságoknak, de főleg az olimpiáknak köszönhetően. Azonban az, hogy melyik a világ legjobb klubcsapata a sportágban mindig is kérdéses volt. Tény, hogy létezik a klubvilágbajnokság kosárlabdában is, de az Euroliga aktuális győztese általában távol maradt a megmérettetéstől (utoljára 2015-ben, a Real Madrid vett részt a tornán a kontinens tényleges legjobbjaként) és általában a kisebb presztízsnek örvendő BL-győztes, a dél-amerikai klubsorozat bajnoka és esetleg a G-League győztese képviselteti magát a klub-vb-n. Bár a FIBA International Cup-ot 1965 óta harmincegy alkalommal is megrendezték az NBA-bajnoknak soha nem jelentett kellő presztízst ahhoz, hogy próbára tegye egy ilyen tornán. 

Az NBA az 1970-es évekig elérhetetlennek számított Európából és odaát nem volt kérdés, hogy akik a Keleti főcsoportban és a Nyugati főcsoportban pattogtatják a labdát a világ legjobb kosárlabdázói. A mi kontinensünkön pedig egészen 1981-ig nem is sugároztak mérkőzést (az első nemzetközi közvetítés egy Boston Celtics-Los Angeles Lakers találkozó volt Olaszországban). A '80-as években aztán futótűzként söpört végig az egész európai kontinensen az amerikai őrület és mire a vasfüggöny ledőlt már az egykori keleti blokkban is követhették a sportág szerelmesei Michael Jordan, Larry Bird, Magic Johnson vagy éppen Hakeem Olajuwon útját a halhatatlanság felé. Az európai piacra való terjeszkedés egybeesett azzal, hogy David Stern lett a liga vezetője, lényegében ő volt az a vezető, aki felismerte, hogy globális üzletről van szó és amikor három évtized után lemondott, nem az Egyesült Államok, hanem a világ egyik vezető sportligáját adta át Adam Silvernek. 

Érdekesség azonban, hogy bár Stern beiktatásának évétől kezdtek el elterjedni a meccsek európai és amerikai csapatok között, de már 1978-ban megvolt az első amerikai-európai kosárcsata klubszinten: az akkor bajnokságot nyerő Washington Bullets Tel-Avivban kikapott a helyi Maccabitól. A következő európai vs amerikai összecsapásra 1984-ig kellett várni, ekkor viszont a Phoenix Suns, a New Jersey Nets és a Seattle SuperSonics is tiszteletét tette kontinensünkön egy-egy ellenféllel szemben, sőt előbbi két csapat Milánóban egymással is megmérkőzött. Némi szünetet követően az Atlanta Hawks 1988-ban a Szovjetunióban turnézott és állt ki Tbillisziben, Moszkvában és Vilniusban az év során olimpiát nyerő válogatott ellen, de például a legendás jugoszláv válogatott (Drazen Petrovic, Toni Kukoc, Vlade Divac) is mérkőzött a Denver Nuggets ellen Madridban. Ugyanebből az évből emlékezetesnek számít a Boston Celtics madridi vendégjátéka is a Real ellen, amelyet  már Magyarországon is közvetítettek. A '90-es évektől kezdve egyre több mérkőzést vívtak egymással NBA-csapatok és az akkor még BEK-nek hívott sorozat csapatai a felkészülés jegyében az NBA Europe illetve a Euroleague American Tour keretében. Ezeknek a mérkőzéseknek a korszaka azonban egyelőre úgy tűnik, hogy lezárult: az utolsó ilyen jellegű meccset az Oklahoma City Thunder és a Barcelona vívta 2016-ban. Ezeknek a meccseknek a helyét átvették az Európában rendezett NBA-találkozók illetve az előkészületi mérkőzéseket olyan országokban vívják, mint Kína, India és a Fülöp-szigetek, ráadásul a csapatok is főleg kínai, argentin, ausztrál illetve új-zélandi csapatok ellen vívtak meccseket szeptember-októberben. 

A '70-es, 80-as években összesen tizenegy meccset rendeztek BEK-résztvevők és NBA-csapatok között (eltérő szabályokkal), ebből nyolcat nyert meg az amerikai csapat. Az amerikai kosárlabdázás aranykorának számító '90-es években immáron NBA-szabályok szerint (4x10 helyett 4x12 perc) játszották le ezeket a meccseket és az NBA-s csapatok mind a tizenöt találkozót győzelemmel abszolválták. A 2000-es évekre ez a mérleg 32-5-re módosult, míg a legutóbbi évtizedben 20 mérkőzést az amerikaiak, 8-at az európaiak nyertek. Ha az összmérleget nézzük akkor a 91 meccsből 75-öt nyert NBA-csapat, tizenhatot európai, az úgynevezett FIBA-éra beköszönte (2003) óta ez a mérleg 52-13. Ebből a kilencvenegy összecsapásból negyvenet játszottak az Egyesült Államok vagy Kanada területén és mindössze négy eset volt, amikor az európai klub hagyhatta el győztesen a helyszínt. 

Van azonban három olyan meccs, amely külön kiemelkedett ezek közül. Ekkor ugyanis nem kisebb csapatok, mint az NBA aktuális bajnoka és az Euroliga  aktuális győztese csapott össze. 

Chicago Bulls-Olympiakosz Pireusz (1997) 104-78

1987 és 1999 között rendezték meg a McDonald's Opent, későbbi nevén McDonald's Championshipet, ahol a világ legnagyobb gyorsétteremláncának az volt a célja, hogy az aktuális szezont megelőzően megmérkőztesse egymással a kontinensek legjobb csapatait. Bár részt vett a megmérettetésen egyszer a szovjet, egyszer pedig a jugoszláv válogatott is, ám ez egy elsőrangú klubtorna volt. Minden kiírás esetén volt egy NBA-sztárcsapat amely Európába érkezett, 1995-ben, 1997-ben és 1999-ben ez éppen az aktuális bajnok volt. Európából általában a Euroliga-győztes és valamelyik nagy bajnokság győztese tette próbára a tudását, de az utolsó három tornán már indult az ausztrál Perth Wildcats, az argentin Atenas és a brazil Vasco de Gama is. 

Az első NBA-bajnok vs Euroliga-győztes meccs 1997-ben került megrendezésre a McDonald's Open fináléjában. Aki látta a "Last Dance" című sorozatot az tisztában lehet azzal, hogy mekkora őrületet gerjesztett, amikor a zsinórban másodszor összességében már ötödször bajnokságot nyerő Chicago Bulls az európai kontinensre érkezett, hogy megmérkőzzön a PSG-vel az elődöntőben, majd a döntőben az Euroligában csúcsra érő Olympiakosszal. Sokat elmond, hogy ötven ország, közel 1000 munkatársa tudósított a korszak legjobb csapatának meccséről. Ez volt az időszak, amikor mindenki tisztában volt a civilizált világban azzal, hogy ki az a Michael Jordan és melyik is az ő csapata, sőt a legtöbben tudtak mondani legalább három játékost rajta kívül is a chicagói kezdőötösből. A távozás szélén álló (és végül maradó), sérüléssel bajlódó Scottie Pippen és a már akkor is extravangázs életviteléről (és sajnos nem a kimagasló tudásáról) híres Dennis Rodman nem jött el Párizsba, de így sem volt kérdés, hogy a Bercy-csarnokban telt ház előtt vívják meg a nagy mérkőzést. Mindenki Jordanre, Toni Kukocra, Steve Kerre vagy Ron Harperre volt kíváncsi, pedig az ellenfél sem állt éppen rossz játékosokból: a litván Arturas Karnisovas (aki ma a Bulls ügyvezetője) 1997 nyarán érkezett Barcelonából, a horvát Franko Nakic öt bajnoki címnek volt tevékeny részese, Dragan Tarlac (aki a Jordan-éra utáni Bullsban is megfordult) később világbajnok lett karrierje során, a csapatkapitány Milan Tomic pedig valóságos klubikonnak számít Pireuszban. 

A meccs aztán nem hozott igazán kiélezett küzdelmet: a Bulls már az első negyedben ellépett és tízpontos vezetésre tett szert. A pireusziak jól tartották magukat a második és a harmadik játékrész során, ám az utolsó percekben a chicagóiak megint domináltak és végül 104-78-ra nyerték a finálét. A meccs legjobbja a 27 pontot szerző, ezzel a torna MVP-címét is kiérdemlő Michael Jordan volt.A chicagói győzelemhez Randy Brown 12, Steve Kerr 10 ponttal járult hozzá. Görög részről Karnisovas szerezte a legtöbb pontot (19), de Nakic (16), Tarlac (12) és az amerikai Michael Hawkins (12) is kitett magáért pontszerzésben. 

A Bulls a szezon végén hatodszor is megnyerte az NBA-t, majd Michael Jordan másodszor is bejelentette visszavonulását. Az Olympiakosz számára ettől a szezontól kezdve ínséges idők következtek: a pireusziak 2012-ben tudtak ismét bajnokságot illetve Euroligát nyerni. 

További érdekesség, hogy 1995-ben és 1999-ben is létrejöhetett volna a McDonald's Open keretében egy európai-amerikai szuperrangadó: ám előbb a Bologna akadályozta meg a Real Madrid döntőbe kerülését, míg az utolsó ilyen jellegű tornán a Vasco da Gama a négy között a Zalgiris Kaunast múlta felül. 

San Anonio Spurs-Panathinaikosz (2007) 113-91

Tíz évvel Jordanék párizsi vendégjátékát követően jött össze ismét egy mérkőzés, ahol a bajnokok csatáztak. Ezúttal viszont az európai bajnok utazott, hogy az At&t Centerben csapjon össze a San Antonio Spurssel. Két abszolút korszakos csapat nézett farkasszemet Texasban: a Spurs 1999, 2003 és 2005 után lett ismét bajnok a Cleveland döntőbeli kisöprésével, míg a "Pana" 1996, 2000 és 2002 után hódította el ismét a legrangosabb európai trófeát. Klasszisok feszültek egymásnak a kispadokon is: Greg Popovich az Egyesült Államokban számít fogalomnak, míg Zeljko Obradovic mára kilencszeres Euroliga-győztes vezetőedzőnek mondhatja magát. A Spursben ott volt Tim Duncan és Manu Ginobili és Robert Horry is, de a döntő legértékesebb játékosának megválasztott Tony Parker pihenőt kapott az Európa-bajnokságot követően. A Panathinaikoszban az NBA-t is megjárt  Sarunas Jasikevicius számított a legnagyobb sztárnak, de az Európa-bajnok klublegenda Dimitrisz Diamantidisz, az olimpiai ezüstérmes center Dejan Tomasevic, vagy a szintén Eb-érmes Nikos Hatzivrettas is korának kimagasló Euroliga-játékosai között volt számon tartva. 

A mérkőzést aztán a Spurs meglehetősen hamar eldöntötte: az első negyed után még csak hét pont volt az NBA-bajnok előnye, a nagyszünetben viszont már tizenhat pont volt a differencia a két csapat között. A San Antonio-i gárda a második félidő nagyobb részét már a cserékkel teljesítette és bár a görögök kozmetikáztak is az eredményen, de így is 113-91-es hazai siker született. Tim Duncan volt az egyetlen, aki huszonegy perc fölött játszott és ő 20 ponttal a legjobb San Antonio-i pontszerző volt, Ginobili 15, Brent Barry 12 ponttal terhelte meg az ellenfél gyűrűjét. A görögöknél Jasikevicius and Mike Batiste 18-18 ponttal zárt. 

A Spurs következő bajnoki címére hét évet kellett várni, ám a főszereplők (Duncan, Ginobili, Parker és a kispadon Popovich) abban a gárdában is még főszereplők voltak, a "Pana" még kétszer (2009, 2011) ért fel azóta Európa csúcsára, mindkétszer Obradoviccsal az oldalvonal mellett. 

Regal FC Barcelona-Los Angeles Lakers (2010) 92-88

Az eddigi harmadik és utolsó "bajnokok csatájára" 2010. októberében a barcelonai Palau Sant Jordiban került sor. 
A Los Angeles Lakers ekkor abszolút a csúcson volt: zsinórban három döntőt játszott Phil Jackson csapata, amelyből az utolsó kettőt meg is nyerte, a "Barca" pedig hét év után hódította vissza Európa trónját. Bár Kobe Bryant is elutazott Katalóniába egy júliusi térdműtét után visszatérve a pályára, de a legnagyobb őrület Pau Gasol vendégjátékát kísérte. A pályafutása során az olimpiát leszámítva mindent megnyerő legenda a Barcelonában lett profi kosárlabdázó és a gránátvörös-kék csapatból ment el az NBA-be, míg 2001-ben (majd közel húsz évnyi légióskodás után ide is tért vissza). Rajtuk kívül Lamar Odom, az ötszörös bajnok Derek Fisher és az ekkor már Metta World Peace néven szereplő, egykori botrányhős Ron Artest is eljött az európai kontinensre játszani. A barcelonaiak is bivalyerős kerettel vágtak neki a nagy mérkőzésnek: ott volt a parketten az akkor még feltörekvő tehetségnek számító Ricky Rubio, a Barcelonában félistenként tisztelt Juan Carlos Navarro és a bivalyerős  center Boniface N'Dong is. 

A mérkőzés óriási küzdelmet hozott: az első negyedben a Lakers állt jobban, majd félidőben már a hazaiak vezettek 45-44-re. A kaliforniaiak megnyomták a harmadik negyed első felét, és amikor tizenkét ponttal elléptek ellenfelüktől, úgy tűnt ezúttal is az európai csapat marad alul. A 16 ezer fő által űzött Barcelona azonban feltámadt és hátrányát az utolsó tizenkét perc megkezdéséig kétpontosra faragta. Az utolsó játékrész aztán már a katalánokról szólt, akik végül  megérdemelten arattak 92-88 arányú győzelmet. 

A győztes csapat legjobb pontszerzője Pete Mickeal volt, az amerikai kiscsatár összesen 26 pontot szerzett, valamint nem kevesebb mint tizenhat kiharcolt büntetődobással nehezítette meg az ellenfél dolgát, ponterőssége mellé még 13 lepattanó és 7 gólpassz társult. Juan Carlos Navarro nem dobott túl hatékonyan, de a büntetőkkel így is összehozott 25 pontot, ő hatszor hozta kihagyhatatlan helyzetbe valamelyik csapattársát. Terence Morris illetve Fran Vazquez szintén eljutottak legalább 10 pontig. A Lakers legjobb pontszerzője maga Pau Gasol volt 25 ponttal és bár további négy játékos (Lamar Odom, Kobe Bryant és Derek Fisher és Ron Artest) is eljutott tíz pont fölé, a gyenge hatékonyság a meccs hajrájára visszaütött. Különösen Bryant dobott rosszul (2/15), ám ő az egészségi állapota ellenére, a közönség miatt vállalta a játékot. 

Immáron tizenegyedik éve annak, hogy a két kontinens tényleges legjobbja nem feszült egymásnak és a jelenlegi koronavírus által sújtott időszakban ez az időintervallum tovább fog hosszabbodni.  Némileg leképezhető az amerikai és az európai kosárlabda ereje aktuális közti különbség is ebből a három meccsből: 1997-ben még egyértelműen a Bulls uralta a világot (nem véletlenül hívták nem hivatalos világbajnoknak az NBA-bajnokot), 2007-ben még megvolt a távolság a legjobb amerikai és európai játékosok között, azonban az előző évtizedre ez egyre inkább csökkent. Ma, amikor az NBA gerincét is európai játékosok adják, már nem lehet azt mondani, hogy az amerikai liga egy elérhetetlen világ, amelynek képviselői örökké verhetetlenek lesznek. (Érdemes elolvasni '90-es évekbeli magyar cikkeket, vagy Knézy Jenő közvetítéseit arról, hogy Magyarországról azt jósolták, hogy az NBA képviselői évtizedekig legyőzhetetlenek lesznek minden fronton.) Mára azon szakértők szerint, akik egyszerre követik az NBA-t és az Euroligát is, egy jó EL-csapat  a rájátszás második-harmadik köréig is mehetne az amerikai profi ligában. Ahogyan az NBA-játékosokra épülő amerikai kosárlabda-válogatott verhetetlenségi mítosza is szertefoszlott, úgy lehetne egyre nyíltabb, a két bajnok mérkőzése.  Éppen emiatt is szólna nagyot ha minden évben kiállnának egymás ellen a bajnokcsapatok, nem is beszélve arról, hogy egy ilyen meccs (amit feltétlenül a szezon előtt kellene lejátszani a versenynaptár miatt) óriási érdeklődésre tartana számot televíziónézők millióinál is.  Az NBA a hírek szerint terjeszkedni próbál majd a covid után újra Európa-felé is az NBA Europe-al és reméljük, hogy ilyen jellegű eseményt láthatunk majd akkor, amikor a sportvilág rendje végleg helyreállt. 

A jéglabda vagy bandy egy roppant izgalmas téli sport, amely ötvözi a jégkorongot, a gyeplabdát és a labdarúgást. A sportág jövőévi világbajnokságán Magyarország válogatottja is megmérkőzik a világelit tagjaival. 

Jégen játsszák, de nem jégkorong, 2x11-en vannak a pályán, és 2x45 perc a játékidő, de nem labdarúgás, labdát kergetnek a játékosok, de nem gyeplabda, mi az? Melyik az a sport, amiért a legendás futballkapus Lev Jasin rajongott és amit a magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók is űznek edzéseiken? A válasz a jéglabda vagyis a bandy. Egy nagyszerű téli sport, amelyet több mint 100 éve játsszanak és amelynek világbajnokságain  Magyarország is ott van három évtizede, sőt tavaly a világelitbe is feljutott. 

A sportág szabályai meglehetősen egyszerűek: egy futballpályanagyságú területen (45–65 × 90–110 méter) állnak fel a 10 mezőnyjátékosból és 1 kapusból álló csapatok, az győz, aki a 2x45 perc és a párperces ráadás során több gólt lő. Egy csapat öt illetve tíz percet játszhat emberelőnyben szabálytalanság esetén, valamint a csapatok lőhetnek büntetőt is adott esetben. A jégkorongtól eltérően a jéglabdában jóval nagyobb a kapuk mérete, ráadásul a kapus nem kap ütőt. 

A jéglabda története lényegében egyidős a jégkoronggal, a XIX. században azonban a két sportág szabályrendszerét elválasztották egymástól. Bár az első hivatalos bandymérkőzésre Angliában került sor, az oroszok saját találmányuknak tekintik a jéglabdát, amelyet "orosz hokinak" is neveznek. Észak-Európában szintén hamar elterjedt a sportág. A nemzetközi szövetség 1955-ben alakult meg és immáron csaknem harminc ország tagja. Az első világbajnokságra 1957-ben került sor, de a jéglabda bemutatósportágként szerepelt az 1952-es téli olimpián is. A bandy bár nem szerepelt azóta a játékok programjában, de hivatalos olimpiai sportágnak számít, vagyis megvan az esély arra, hogy újra lássuk majd ötkarikás játékokon. Az mindenesetre biztató jel lehet, hogy a legutóbbi Universiade során már hirdettek bajnokot jéglabdában. 

A sportág első világbajnokságán Helsinkiben a szovjet válogatott szerezte meg a világbajnoki győzelmet. A szovjetek az első tizenegy világbajnokságot megnyerték, majd 1991-ig minden világbajnokságon érmet szereztek, köztük tizennégy aranyat. Oroszország 1993 óta vesz részt a vb-ken és szintén mindig érmes volt, tizenkét alkalommal világbajnok. A sportág olimpiai bemutatkozása során győztes Svédország válogatottja szintén minden világbajnokságról éremmel térhetett haza (ez 39 medáliát jelent), és szintén 12 alkalommal hódította el a világbajnoki címet.Egyetlen alkalom volt, amikor nem a szovjet/orosz vagy a svéd válogatott volt a világ legjobbja 2003-ban Finnország ért fel a csúcsra. Ezeken a nemzeteken kívül Norvégia (1 ezüstérem, 1 bronzérem) és Kazahsztán (6 bronzérem) büszkélkedhet még éremmel. Jellemző az orosz-svéd dominanciára, hogy a legutóbbi három vb-n ez a két nemzet vívta a finálét. Akadt olyan világbajnoki döntő, amit több, mint 15 000 ember előtt játszottak, ám ez az adat elenyésző ahhoz képest, hogy pár éve a svéd bajnokság döntőjét több, mint 38 000-en követték a helyszínen. 

A világbajnokságok lebonyolítása az évek során alaposan megváltozott. Kezdetben körmérkőzéses tornán dőlt el a bajnoki cím sorsa, most már viszont egyenes kieséses szakasz van, ahol az ötödik helyért és a bennmaradásért is játszania kell a csapatoknak.  Sokáig kétévente került sor vb-re, 2003-tól viszont már évente mérik össze tudásukat a legjobb válogatottak. Ettől az évtől kezdve osztják két csoportra a világbajnokságok résztvevőit: az A-divízió számít a világelitnek, míg a B-divízióból (amelyet sokszor más helyszínen rendeznek) lehet felkerülni a legjobbak közé. Az eddigi utolsó A-csoportos világbajnokságra 2019-ben Svédországban került sor. A 2020-as oroszországi vb-t (amely a negyvenedik) a koronavírus járvány miatt kétszer elhalasztották, de a tervek szerint októberben lebonyolítják, majd jövő tavasszal ismét Oroszország látja vendégül a világ legjobbjait.  A B-csoportos seregszemlét még tavaly márciusban sikerült megrendezni és az ott feljutó magyar válogatott a tervek szerint jövőre teheti próbára tudását a legjobbakkal szemben. 

Hölgyeknél 2004 óta rendeznek világbajnokságot a páros években (illetve 2007-ben volt egy plusz vb, ráadásul Budapesten). A világbajnoki győzelmeken Svédország (9 aranyérem, 1 ezüstérem) és Oroszország (1 aranyérem, 9 ezüstérem) osztozott, vagyis mindig ez a két nemzet vívta a döntőt. Tavaly a svédek hazai pályán győztek. A két nagyhatalom mellett Norvégia és Finnország szerzett eddig érmet. A magyar női jéglabda-válogatott kétszer vett részt a vb-n eddig: 2007-ben hazai pályán illetve 2008-ban Svédországban is a hetedik helyen végzett, szerzett gól nélkül. 

Magyarországon már az 1900-as évek elején is játszottak bandyt, ám miután az I. világháborút követő években a környező országok áttértek a jégkorongra, a jéglabda hazai történetének első szakasza véget ért. 1988-ban aztán néhány fiatalember (név szerint Györgyi János, Módos László, Nagy József, Jármai Imre, Vadon István, Horváth Zsolt) újraélesztette a sportágat és hamarosan megalakult a magyarországi szövetség is. A magyar válogatott három évvel később 1991-ben már részt is vehetett a világbajnokságon, ahol bár nyert egy mérkőzést, de a helyosztót elveszítve a nyolcadik helyen végzett. Két évvel később sikerült a javítás és Hollandia kétszeri legyőzése azt jelentette, hogy a csapat hetedik lett.  A nemzeti csapat 1997-ig szerepelt először a legjobbak között, a következő világbajnoki szereplésre azonban hét évet kellett várnia. 

2004-re már annyira kibővült a mezőny, hogy létrehozták az A-divíziót és a másodosztálynak számító B-divíziót. Magyarország otthoni környezetben a B-világbajnokságon térhetett vissza a bandysport nemzetközi vérkeringésébe. Hazai jégen a harmadik hely jött össze, amelyet két évvel később egy újabb B-csoportos bronz követett. Évekig ezek számítottak a legjobb eredménynek, mígnem 2012-ben újra sikerült felállni a B-csoport dobogójának legalsó fokára, ezt az eredményt pedig 2014-ben és 2015-ben is sikerült megismételni. Az A-csoportba való feljutáshoz 2016-ban aztán karnyújtásnyira került csapatunk, de Németország ellen hiába vezettek a fináléban Kordisz Andrásék, az ellenfél fordítani tudott. Egy év múlva szintén sikerült eljutni a döntőig, ekkor viszont Kanada jobbnak bizonyult. 2017 karácsonyán aztán a hazai bandysport kapott egy nagyszerű ajándékot: a kanadaiak visszaléptek és így ezüstérmesként a mieinknek adatott meg az A-csoportos szereplés lehetősége. 

 A habrovszki elit-világbajnoki debütálás során aztán az egyik nagyágyúnak számító Kazahsztán ellen kellett szerepelni, ráadásul úgy, hogy több játékos nem is állt a szövetségi kapitány rendelkezésére vízumproblémák miatt, és így a kazahok 28-0-ra győztek a mieink ellen. Az Egyesült Államok elleni mérkőzésen szintén nem volt reális esély a győzelemre (16-1-re nyertek az amerikaiak), viszont Kordisz András belőtte az első A-csoportos magyar világbajnoki gólt. A vb előtt mindenki azt várta, hogy a németek ellen lehet némi esély a győzelemre és a magyar csapat remekül tartva magát sokáig a döntetlenért küzdött, de végül 9-5-re kikapott. A meccs egyik legjobbja a Svédországból honosított Linus Schellin volt, aki kétszer is bevette a német kaput. A csoportmérkőzések egyfajta rangsorolónak számítottak és a magyarok a negyeddöntőben Svédországot kapták ellenfélnek. A nagyágyúnak számító ellenféllel szemben a tisztes helytállás volt az eredmény és a 3-16-os végeredmény (Kordisz kétszer vette be a játék tanítómestereinek kapuját) ezt is jelentette. A bennmaradásért megint a németek voltak az ellenfelek, ám a honosított oroszokkal felálló germánok ellen nem volt esély (21-1 lett a vége, oda) és így egy év után kiesett a magyar válogatott. 

A-csoportos rutinnal felvértezett válogatott célja már 2019-ben is a feljutás volt, ám a csoportkörben az észtek, míg az elődöntőben a britek jobbnak bizonyultak, így meg kellett elégedni a bronzéremmel. Tavaly Irkutszkban viszont már nem volt kérdés, hogy a magyar csapat kinőtte a B-divíziót. A csoportkörben Ukrajna, Csehország, Hollandia és Svájc is legyőzetett, majd a nyolc között Japán, az elődöntőben Szlovákia hajthatott fejet a magyar csapat előtt. A fináléban ismét az ukránok voltak az ellenfelek, ám a mieink 4-1-es győzelmet arattak (kétezer néző előtt) és így alanyi jogon jutottak fel a világ 8 legjobb csapata közé. A világbajnokság legértékesebb játékosa Pacsay Dennis lett.  Az már látszik, hogy a világ második felével képes ez a csapat felvenni a versenyt, az igazi próba azonban majd 2022-ben jön el az oroszországi Sziktivkarban.

Ha a papírforma érvényesül, akkor Németország és Észtország közül esik ki az egyik válogatott az idei vb-n. Bármelyik csapat is marad benn, a magyarok már bizonyították, hogy felveszik velük a versenyt, vagyis nem reménytelenek azok a tervek, hogy sikerüljön megragadni az A-csoportban. 
Mindezt a célt már úgy lehet elérni, hogy Magyarországnak lesz saját bajnoksága. Az idei MBL-ben három fővárosi csapat (hazánkban a Városligeti Műjégpályán van lehetőség jéglabdázni) méri majd össze tudását a bajnoki címért. A klubok a Budapest Kings, a Dynamo Budapest és az Észak-Pesti Bandy Club lesznek. 

Ez a cikk azért született meg, hogy az olvasók ismerjék meg egy picit jobban ezt a nagyszerű téli sportágat. Személyes tapasztalatom, hogy az emberek legyintenek, amikor azt a kifejezést hallják, hogy bandy vagy jéglabda, mert nem tudják hova tenni. Aki azonban látott ilyen mérkőzést azt képes lehet magával ragadni ez a roppant intenzív küzdelmet is hozó játék, ahogy ezen sorok íróját is. 

Források: 

-A Magyar Bandy Szövetség Facebook oldala
- A Magyar Bandy Szövetség honlapja 
- A jégkorongblog.hu cikkei a sportágról
- Korábbi cikkeim a sportágról a sportfaktor.hu-n