Minden idők egyik legjobb és legsikeresebb európai kosárlabdázóját másfél évtizeddel a visszavonulását követően beválasztották a sportág halhatatlanjai közé. 

Idén először közvetítették magyar nyelven a gálát, amely során egy adott évben beválasztják a kosárlabdasport legnagyobb alakjait a Naismith Memorial Basketball Hall of Fame-be vagyis a Hírességek Csarnokába. Idén olyan ikonok kerültek be a kiválasztottak közé mint Kevin Garnett, Tim Duncan, a kétszeres bajnok edzőlegenda Rudy Tomjanovich, a négyszeres olimpiai bajnok Tamika Catchings illetve a tavaly elhunyt Kobe Bryant. Akik ott voltak a beiktatottak között mind elérzékenyültek kisebb-nagyobb mértékben amiatt, hogy ott vannak a 410 személy között, akik véglegesen beírták magukat a történelembe. A "2021-es osztály" tagjait a napokban nevezték meg és beiktatásukra szeptemberben kerül sor: a névsorban megtalálható Bill Russell, aki edzőként is kiválasztott lesz, Paul Pierce, Chris Bosh, Chris Webber és Ben Wallace és ott van Toni Kukoc minden idők egyik legnagyobb európai kosárlabdázója. 

Az univerzális, bármilyen poszton bevethető, 207 centiméter magas Toni Kukoc 1966-ban született Splitben. Gyermekkorában több sportban is kipróbálta magát, de végül a kosárlabdát választotta az asztalitenisz és a labdarúgás helyett. Alig múlt el 17 éves és már szülővárosa csapatában a KK Splitben (vagy akkori nevén Jugoplastica illetve későbbi elnevezésén Pop 84) játszott a jugoszláv első osztályban. A spliti csapat 1988-ban, tizenegy év várakozás után ismét bajnok lett Európa egyik legerősebb pontvadászatában és a következő három évben sem tudták letaszítani a trónról, sőt 1990-ben és 1991-ben a kupagyőzelem is Splitbe került. A horvátországi város csapata azonban nem elégedett meg azzal, hogy egész Jugoszlávia fölé kerekedjen, Európában is a legjobbak közé tartozott. 1989-ben a Münchenben a Maccabi Tel-Aviv legyőzésével megnyerte a BEK-et a müncheni finálé legjobbjának Dino Radját választották meg. Egy évvel később Zaragozában a spliti gárda a Barcelona ellen védte meg címét, a négyes döntő legértékesebb játékosa a fináléban 20 pontot szóró Kukoc lett. 1991-ben aztán a Split történelmi tettet végre hajtva Párizsban zsinórban harmadszor is felült a trónra ismét a Barcelonát két vállra fektetve, az MVP Zoran Savic remeklése ellenére ismét Kukoc lett.  

Toni, aki ekkor már többször lett megválasztva Európa legjobb játékosának (az Euroscar díját összesen ötször, a Mister Europa díjat pedig négyszer zsebelte be, mindamellett, hogy háromszor volt ő az év sportolója szülőhazájában) a válogatottban is meghatározó szerepet játszott. A jugoszláv utánpótlás-válogatott U16-os és U18-as Európa-bajnokságot és U19-es világbajnokságot is nyert és nem volt kérdés, hogy ő is bekerül a korszak talán legerősebb felnőtt keretébe. A Vlade Divac és Drazen Petrovic nevével is fémjelzett "plávik" a döntőig meneteltek a szöuli olimpián, ahol csak a Szovjetunió állította meg őket, ám hamarosan véghezvitték az őrségváltást. A jugoszláv csapat 1989-ben és 1991-ben Európa-bajnokságot, 1990-ben pedig világbajnokságot nyert a korszak legjobb játékosai által vezetve, utóbbi két tornán Kukoc lett a legértékesebb játékos. A csapat egységes volt annak ellenére is, hogy Petrovic és Divac  összevesztek a világbajnoki döntőt követően (A center kidobott egy horvát zászlót a közönség közé, mondván ez Jugoszlávia válogatottja és nem Szerbiáé vagy Szlovéniáé vagy Horvátországé) és előbbi nem volt hajlandó többet a jugoszláv színeket képviselni. 1991-ben azonban kitört a délszláv háború amely darabokra robbantotta minden idők egyik legjobb európai csapatát. 

A horvát ikont 1990-ben draftolta le a Chicago Bulls, ám ő ekkor még nem került át az Egyesült Államok és a világ legjobb csapatába hanem '91-ben a Benetton Trevisohoz igazolt. Két szezont játszott Olaszországban, az elsőben bajnoki címet, a másodikban kupagyőzelmet ünnepelhetett. 1993-ban csapatával ismét bejutott a legrangosabb európai kupa (amit ekkor már Euroligának hívtak) végjátékába és bár a finálét a francia Limoges nyerte, a Final Four MVP-je ismét Kukoc lett. A független horvát válogatottal közben részt vett a barcelonai olimpián, amelyen az egyik legnagyobb sztárként képviselte szülőhazáját. A horvátokat csak az amerikai Dream Team tudta legyőzni a csoportkörben és a döntőben is. Előbbi mérkőzésen Scottie Pippen és Michael Jordan utaztak Kukocsra mondván be akarják bizonyítani, hogy a horvát játékos túl volt sztárolva és szinte teljesen elnyomták őt, a döntőben viszont csapata egyik legjobbja volt. Toni nem szerepelt az 1993-as Európa-bajnokságon mivel ekkor már a chicagói klubvezetés is úgy döntött, hogy ideje megnézni azt, hogy mit is tud az Egyesült Államokban. 

Michael Jordan első visszavonulása (vagy inkább baseballra váltása) után került a "bikákhoz" és éppen az a Scottie Pippen vette őt a szárnyai alá, aki a legnagyobb riválisaként tekintett rá korábban. Phil Jackson vezetőedző fontos szerepet szánt a horvát légiósnak, aki az első szezonjában még inkább a padról beszállva kezdte a mérkőzéseket majd a második idényében már 55 meccsen volt a kezdőcsapat tagja. 1996-ban ismét inkább csereembernek számított ám a visszatérő Jordannel és Dennis Rodmannel megerősített chicagóiak ebben az évben bajnokok lettek. Kukoc a Miami Heat ellen 34 pontos karriercsúcsot ért el és fontos pillére volt a 72-10-es alapszakaszt produkáló majd a Seattle elleni döntőt 4-2-re megnyerő "bikáknál". Az idény végén a legjobb hatodik ember díja is az övé lett a bajnoki cím mellé. A horvát válogatottban, amely elveszítette az autóbalesetben elhunyt Drazen Petrovicsot, Kukoc '96-ig játszott főszerepet: hazájával bronzérmes volt az 1994-es világbajnokságon és az egy évvel későbbi Európa-bajnokságon is. (Utóbbi tornát a jugoszlávok nyerték, Kukoc és társai pedig tüntetőleg levonultak a dobogóról.) Akárcsak az Euroligában, Toni Kukocsnak az NBA-ben is sikerült egymás után három bajnoki címet nyernie: a Chicago 1997-ben és 1998-ban is a Utah Jazz ellen nyerték meg a finálét a "bikák". A horvát játékos '98-ra harcolt ki magának véglegesen helyet a kezdőötösben,a  playoffban harminc perc és tizenhárom pont fölött (közte a Jazz ellen a döntő ötödik felvonásán dobott harminc egység) átlagolt és így főszereplővé lépett elő a triplázásban. 

A pihenőt tartó Phil Jacksonnal, a visszavonuló Michael Jordannel illetve az eligazoló Dennis Rodman-Scottie Pippen duóval ellentétben nem hagyta el Chicagót a triplázás után is, ám a Dávid Kornélt is a soraiban tudó Bulls már egy másik csapat volt. Kukoc egyértelműen a gárda legnagyobb sztárjává lépett elő, ám hiába nem teljesített rosszul ő sem tudta megakadályozni, hogy a csapat a következő két szezonban a korábbi eredményeihez méltatlanul szerepeljen. A horvát klasszist 2000-ben Philadelphiába cserélték, ahol második idényében már nem számoltak vele túl sokszor és így az 1999-2000-es idényt már Atlantában fejezte be. Georgiából egy teljes év után távozott és lett a Milwaukee játékosa. A Bucks vele a fedélzeten háromszor is a rájátszásba került, de valamennyi esetben kiesett az első körben. Az immáron végleg csereemberré váló Kukoc végül 2006-ban döntött úgy, hogy befejezi sikerekben gazdag pályafutását. Jelenleg is Jerry Reinsdorfnak, a Chicago Bulls tulajdonosának a tanácsadója. 

Toni Kukoc mindent elért a karrierje során, amiről egy (európai) kosárlabdázó álmodhat: olimpiai érmek, világbajnoki és Európa-bajnoki cím (utóbbi esetében címek), Euroliga-győzelmek, NBA bajnoki címek, Horvátországban valóságos nemzeti hős, Chicagóban a mai napig tisztelik és ennek a pompás karriernek a betetőzése a Hall of Fame-be kerülés. Vitathatatlan, hogy oda tartozik. 

A szezon végén visszavonul az NB I elmúlt másfél évtizedének egyik meghatározó játékosa, Kanta József. Az MTK korszakos egyéniségét még a riválisok szurkolói is elismerték. 

Bár a klubhűség ténylegesen kezd kiveszni a labdarúgásból, a magyar labdarúgás elmúlt évtizedeiben is találunk olyan játékosokat, akiknek a neve egybeforrt egy csapatéval: ilyen volt Lipcsei Péter a Ferencvárosban, Dombi Tibor a Debrecenben vagy Kovács Zoltán az Újpestben és ilyen Kanta József is az MTK-ban. Két különbség azonban van a felsoroltakhoz képest Kanta esetében: a felsorolt másik három játékos kipróbálta magát külföldön illetve az ellenfél szurkolói szemében nem voltak éppen a legnépszerűbbek. Kantát viszont mindenhol szerették, elég csak megnézni a visszavonulásáról szóló cikkek hozzászólásait, ahol nagyítóval kellene keresni a negatív hozzászólásokat. Kanta nem is szolgált rá arra, hogy negatívan álljanak hozzá: a klubhűsége még az ellenfél szemében is tiszteletre méltó volt, tisztelettudó nyilatkozatai pedig mellőztek minden sztárallűrt. Egy olyan játékos fejezte be a karrierjét akit nem lehetett nem kedvelni és aki vitathatatlanul klubikonként vonult be az MTK történetébe. 

Kanta József 1984-ben Keszthelyen született és Ajkán kezdte meg a karrierjét majd tizennégy éves volt amikor az MTK korosztályos csapatához került. Az elmúlt huszonhárom évben a fiókcsapatnak számító Bodajkot leszámítva nem is szerepelt máshol, csak a kék-fehéreknél. Bátyja Kanta Szabolcs szintén az MTK-t erősítette és bár 2000 és 2005 között többször is lehetőséghez jutott az élvonalban, végül József futotta be a nagyobb karriert. A fővárosi gárda ekkoriban az ország egyik legjobb csapatának számított és a fiataloknak a fiókcsapat Bodajkban jutott lehetőség a harmadosztályban.Kanta főszerepet játszott abban, hogy a csapat feljutott az NB I/B-be ahol a középmezőnybe került valamint, hogy 2004-ben egészen a negyeddöntőig jutott a Magyar Kupában. Olyan játékosok játszottak meghatározó szerepet a kisvárosi klubban, mint Fülöp Márton, Pollák Zoltán és a Kanta-testvérek. Egyértelmű volt a régi-új vezetőedző Garami József számára, hogy az ifjabbik Kanta-fivér is kinőtte a másodosztályt és így a 2004/05-ös bajnokság előtt felhívta a nagycsapathoz. 

Az MTK kerete ekkor meglehetősen unikálisnak számított: a csapatban az olyan fiatalok mellett mint a már említett Kantáék, Pollák vagy Balogh Béla mellett megtalálhatóak voltak olyan "nagy öregek" is, mint Illés Béla, Végh Zoltán és Halmai Gábor és ennek a két generációnak a csapategysége egy bajnoki bronzérmet eredményezett. Kanta József rögtön az első idényében fontos szereplővé vállt, annak ellenére, hogy általában Illéssel váltották egymást: az első fordulóban góllal debütált az élvonalban, nyolc találatával fontos szerepe volt a kék-fehérek dobogóra kerülésében. Az utolsó körben a Vasas elleni találkozót 2-1-re nyerték Garami József tanítványai, akik ezzel bebiztosították a dobogóra kerülésüket, a hazaiak mindkét gólját Kanta szerezte. Az ekkor még főként csatárt majd irányítót játszó tehetség fejlődése töretlenül ívelt felfelé és a 2005/06-os idényben már az élvonal legjobbjai között kellett őt emlegetni. Tavasszal mesterhármast lőtt a Zalaegerszegnek és a Győrnek is és végül 18 góllal segítette csapatát, amely ezúttal viszont lemaradt a dobogóról. Az év végén ő lett a bajnokság legjobb U21-es játékosa is. A 2006/07-es idényben az MTK már a bajnoki cím egyik titkos várományosa volt és ebben Kanta játéka is szerepet játszott: az ifjú karmester ezúttal 16 alkalommal ünnepelhetett gólt és lett harmadik a góllövőlistán, míg csapatát csak a Debrecen tudta megelőzni a tabellán. Ráadásul Kanta a válogatottban is debütált, előbb Ciprus majd Lettország ellen. Hiába azonban a remek teljesítmény, Várhidi Péter többször nem válogatta be őt és Erwin Koeman sem biztosított számára lehetőséget a nemzeti csapatban. 

Ami nem sikerült 2007-ben az összejött egy évvel később, mivel a szezon végén Kanta és az MTK bajnoki címet ünnepelhetett. A tehetséges játékos posztjából adódóan kevesebb gólt (tizenkettőt) szerzett, de így is vezére volt a bajnokcsapatnak. Érkeztek külföldről is ajánlatai ám ő maradt a Hungária körúton. Ekkor egyértelműen úgy képzelhettük, hogy ő lesz a következő évtized egyik legmeghatározóbb labdarúgója, ám végül nem így lett. Kanta, egy előkészületi mérkőzésen térdsérülést szenvedett és a kék-fehérek nélküle nyerték meg a szuperkupát, valamint a komplett őszi szezonban nélkülözni kényszerültek legjobbjukat. Tavasszal visszatért és az első hat bajnoki meccsén ötször bevette az ellenfelek kapuját, ám újfent súlyos sérülést szenvedett és a csapat nélküle visszacsúszott a hetedik helyre. A következő szezonban még ennyi mérkőzés sem jutott neki a sorozatos sérülések miatt majd a formáját sem tudta teljesen visszanyerni. Az MTK óriási meglepetésre 2011-ben kiesett a másodosztályba, Kantában azonban nem merült fel, hogy elhagyja nevelőegyesületét. 

A kék-fehérek azonnal visszakerültek és a kupában egészen a döntőig meneteltek, ahol aztán drámai meccsen bukták el a finálét (a 89. percig vezettek a Debrecen ellen, végül tizenegyesek döntöttek). Az eredményes szezon után Kanta is magára talált és vezérletével az MTK a dobogóért harcolhatott az élvonalban. A kilenc találatig jutó középpályást Egervári Sándor is behívta a válogatottba, ám a Kuvait elleni barátságos meccs volt Kanta harmadik, egyben utolsó fellépése a nemzeti csapatban. A '13-14-es bajnokságot tíz góllal zárta majd egy évvel később kilenc góllal segítette bronzéremhez a csapatát. Az MTK 2016-ban is a dobogóért küzdött és Kanta is jól futballozott, éppen ezért volt megdöbbentő amikor 2017 tavaszán a csapat formája elkezdett meredeken zuhanni és a fővárosi klub ismét kiesett az élvonalból. Kanta hat találatot szerzett az NB II 2017/18-as idényében és a fővárosiak bajnokként kerültek vissza. A középpályás, akárcsak a csapata jól szerepelt a következő ősszel, tavaszra azonban a gárda érthetetlenül összezuhant és újfent búcsúzni kényszerült az élvonalból. 

Kanta a 2019/20-as másodosztályú idényt sérülése miatt később kezdte és a félbeszakított szezon során már inkább csak csereként lépett pályára. Ahogyan egykoron Illés Béla most ő volt az a játékos, aki a hajrában beállva segítette a fiatal MTK-t. A szerződését meghosszabbították és miután az MTK hivatalosan is feljutott, így NB I-es játékosként fejezhette be karrierjét. Szezonbeli ötödik, egyben pályafutása utolsó NB I-es mérkőzése múlt csütörtökön jött el a Fehérvár ellen. Az volt a terv, hogy kezdőként lép pályára és a mezszáma miatt a 19. percben adja majd át a helyét egy csapattársának. Némileg belerondított a búcsúba, hogy a nézők még nem térhettek vissza és a fehérváriak pont a lecserélésének percében szerezték meg a vezetést, ám mégis gyönyörű pillanatok játszódtak le a Hidegkúti Stadionban. Kantának a komplett csapat, de még a fehérváriak  (élükön egykori csapattársaival, a fehérvári másodedzőként dolgozó Juhász Rolanddal és Torghelle Sándorral) és a játékvezetők is sorfalat álltak. Őt kérdezték arról, hogy nem-e lett volna szebb úgy búcsúzni, hogyha kint van a közönség, ám ő rá jellemzően azt mondta, hogy a járványhelyzet nagyobb probléma, minthogy ő befejezi a futballt. És ez a mentalitás jellemezte az ő karrierjét végig, mindig a közösség érdekét a sajátja fölé helyezte. 

Kanta József sajnos a sérülései miatt nem futotta be azt a karriert, amire 2004 és 2008 között számítani lehetett a tehetségét ismerve. Ennek ellenére ki lehet jelenteni, hogy az elmúlt közel húsz év egyik legnagyobb formátumú NB I-es játékosa fejezte be a karrierjét, akire az MTK-drukkerek méltán tekintenek klubikonként, mindenki más pedig nemes ellenfélként. A korszakos egyéniség, aki megmaradt egyszerű ajkai srácnak, hamarosan elkezdi edzői karrierjét és nyilván az a célja, hogy a kék-fehér klubnál ugyanolyan meghatározó alakká váljon, mint játékosként. 


Első kép: M. Németh Péter
Második kép: Camera Kft / mtkbudapest.hu

Hiába vezetett sokáig Fabio Quartararo a Spanyol Nagydíjon, a versenyt az ausztrál Jack Miller nyerte meg, megszakítva a Ducati másfél évtizedig tartó nyeretlenségi szériáját Jerezben. 

Azok után, hogy megnyerte az előző két versenyt, Fabio Quartararo szerezte meg az első rajtkockát és mivel a francia pilóta tavaly két jerezi versenyt is behúzta, egyértelműen ő volt a futam legnagyobb favoritja. A rajtot mégsem a világbajnoki éllovas, hanem Jack Miller kapta el a legjobban, mögé Franco Morbidelli és Francesco Bagnaia érkeztek meg leelőzve Quartararót. Alex Marquez már az első körben kiesett, Brad Binder és Alex Rins szintén buktak, ők azonban visszatértek a pályára. Quartararo hamarosan levadászta riválisait és a negyedik körben elment Miller mellett is. A francia egyre inkább növelte a különbséget, míg a mezőnyben az izgalmakat Morbidelli és Aleix Espargaro csatája garantálta. 

Féltávig úgy tűnt, hogy Quartararo úgy nyeri meg ezt a versenyt, ahogy akarja, ám ekkor érthetetlen módon elkezdett lassulni. A Yamaha pilótája a nyilatkozataiban arra utalt, hogy kvázi nem érezte az alkarját a futam során. Jack Miller vette át a vezetést, de hamarosan Bagnaia, Morbidelli, sőt Takaaki Nakagami, Joan Mir és Aleix Espargaro is megelőzte a franciát, akinek a gumijai is elkoptak. A verseny végére Quartararo egészen a 13. helyig csúszott vissza és így a bajnokságban való vezető helyét is elveszítette. 

Jack Miller végül magabiztosan haladt át elsőként a célvonalon és így a 2016-os Holland Nagydíj után győzött ismét a királykategóriában. Sikerével a Ducati két hosszú sorozatot is megszakított: a bolognaiak utoljára 2006-ban győztek Jerezben és mivel Francesco Bagnaia lett a második, így az olasz gyártó három év után aratott ismét kettős győzelmet. A dobogó legalsó fokára Franco Morbidelli állhatott fel, mögötte a legjobb Hondásként vitézkedő Takaaki Nakagami és a címvédő Joan Mir végeztek. Aleix Espargaro ezúttal hatodikként futott be megelőzve a mezőnybe némileg beleszürkülő Maverick Vinalest és Johann Zarcót. Marc Marquez a visszatérése utáni második hétvégéjén hét pontot szerzett csapattársa Pol Espargaro és Miguel Oliveira előtt beérve, míg Stefan Bradl szabadkártyásként lett 12. Az utolsó három pontszerző helyen Fabio Quartararo, Danilo Petrucci és Iker Lecuona végeztek. Valentino Rossi zsinórban harmadszor maradt pont nélkül, a "Doktort" ráadásul az öccse Luca Marini is megelőzte. A bajnokságot a 66 pontos Bagnaia vezeti a 64 pontot gyűjtő Quartararo és az 50 pontos Vinales előtt. 

A Moto2-es kategória futamát a kategóriában első sikerét arató Fabio Di Giannantonio nyerte Marco Bezzecchi és Sam Lowes előtt, a bajnokságot vezető Remy Gardner negyedik lett. A Moto3-as futam drámai hajrát hozott ugyanis a győzelemért csatázó Deniz Öncü az utolsó körben kiütötte Darryn Bindert és Jaume Masiát is. A futamot végül Pedro Acosta nyerte meg Romano Fenati és Jeremy Alcoba előtt. Az újonc Acosta ezzel immáron három győzelemnél tart és kiegyensúlyozott teljesítményének (100 pontból 95-öt szerzett) köszönhetően immáron 51 pontos előnnyel vezeti a bajnokságot. 

Jerezben vette kezdetét a MotoE történetének harmadik idénye és az elektromos motoros világkupa nyitófutama is bővelkedett izgalmakban. Négyen is kiestek, a legszomorúbb azonban az élről induló Eric Granado lett aki magabiztosan vezetve esett el és lett 13. A brazil pilóta drámáját kihasználva Alessandro Zaccone diadalmaskodott Dominique Aegerter és a címvédő Jordi Torres előtt. A Red Bull Rookies Cup szombati futamát a spanyol David Munoz, míg a vasárnapi megmérettetést honfitársa Daniel Holgado nyerték. Görbe Soma tempója biztatóbb volt mint két hete a magyar pilóta az első futamon azonban elesett, vasárnap pedig egy büntetés miatt 17. lett. 

A három világbajnoki kategória és a MotoE két hét múlva a Francia Nagydíjjal folytatódik, míg a Red Bull Rookies Cup következő versenye a hónap végén lesz Olaszországban. 

A MotoGP végeredménye:

2011. május 1-én rendezték minden idők legnézettebb magyarországi K-1-mérkőzését, amelyen Kunkli Tivadar és Bob Sapp feszültek egymásnak. Szubjektív vélemény következik! 

Hiába rendezett Magyarország évekig egy olyan nívós eseményt a K-1-ben, mint a Magyar Nagydíj (ahol olyan klasszisok tették tiszteletüket a ringben, mint Alekszej Ignasov) a nagyközönség számára a sportág legemlékezetesebb magyarországi mérkőzését tíz évvel ezelőtt vívták. Ekkor csapott össze ugyanis egymással a küzdősportokban hazai legendának számító Kunkli Tivadar és az amerikai ikon Bob Sapp, akit csak "Bestiaként" ismer mindenki. Kunkli thai-bokszban a legnagyobb magyar klasszisnak számított az 1990-es évek óta, volt világbajnok, Európa-bajnok illetve egyetlen mérkőzést veszített el 390 összecsapásából. Bob Sapp, aki pankrátorként és MMA-harcosként is megmérette magát a K-1 mellett (mindamellett, hogy az NFL-ben is szerepelt) tíz évvel fiatalabb és száz kilóval nehezebb volt ellenfelénél. A két harcos eltérő paraméterei miatt a média is felkapta az eseményt így óriási sajtóvízhang mellett rendezték meg az egymenetes mérkőzést.

A Papp László Sportarénában tartott gálán azonban nemcsak Kunkli és Sapp csaptak össze. Többek között a korszak egyik legjobb magyar ökölvívója, az IBO korábbi világbajnoka  Kovács „Vipera" Attila is vívott egy mérkőzést egy orosz ellenféllel szemben, de a közönség láthatta a korábbi thai-boksz világbajnok Mihalik Györgyöt is harcolni. Volt a programban egy ötmeccses magyar-horvát  WAKO Pro-válogatott párharc is illetve a K-1-sztár Freddy Kemayo is a fővárosunkba érkezett, hogy kiüsse a román Corneliu Rust. A két napon át tartó program főattrakciója aztán vasárnap késő este jött el, amikor is ringbe lépett Kunkli illetve "a Bestia". A szabályok a következőek voltak: nem mérték az időt, a meccs addig tartott amíg folytatni tudja mindkét fél, a térd és a könyök használata engedélyezett volt, a földharcot azonban tiltották. Sapp, akinek profi karrierjében fontos volt az attitűd és aki egy pár korábban még Bécsben vívott meccset, még egy hangulatos promóvideóval is hangolt az összecsapásra.

Sapp a meccs elején egyből rávetette magát Kunklira, aki azonban belecsimpaszkodott ellenfelébe, akit így kívánt fárasztani. Sapp néhány nyegle térdessel megpróbált lábra menni ám a magyar belecsimpaszkodott és egy jobblábas rúgással földre küldte az amerikait. Sapp felkelt, de néhány pillanattal később újfent fel kellett tápászkodnia, miután Kunkli lerántotta. Természetesen ebből is felállt és nekirontott a hazai sportolónak, akit kilökött a ringből, hogy aztán a mérkőzésvezetőt is ellökje. Kunkli ahogy visszatért a ringbe támadásba lendült és egy könyökössel fejen találta az ellenfelét. Harmadszorra Bob Sapp már nem kelt fel és így Kunkli Tivadar megnyerte az alig 135 másodpercig tartó mérkőzést. A mérkőzést, amelynek eredményét azóta is vitatják. 

Tény, hogy a gála korábbi eseményeihez képest ez a két és egynegyed perc egy show volt több elemmel is tarkítva: Bob Sapp kidobta az ellenfelét, ellökte a bírót, ez az attitűdje része volt, a ringbe bedobtak több üdítős dobozt is (természetesen a főszponzor logójával), Kassai-Tóth Csaba minden rezdülést véresen komolyan kommentált a Sport Televízióban, illetve a Való Világ akkori szereplői is ott voltak a nézőtéren (egyikük sipítozása még a kommentátort is megzavarta). De! Ennek a meccsnek még így is nagyobb sportértéke volt annál amikor SztárBox-gálákon Majka vs Dopeman meccsekkel töltötték meg a Fővárosi Nagycirkuszt vagy Floyd Mayweather kiáll egy sikeres Youtube-videós ellen. Itt ugyanis két sportoló állt ki: egy örökifjú magyar aki a küzdősportokat tekintve élő legendának számít itthon illetve egy egykori K-1-szupersztár.

Az is igaz, hogy Bob Sapp a pankráció világát is megjárta és a hírek szerint  2007 után több olyan egymenetes K-1-meccset vívott amelynek előre megvolt állapítva az eredménye. Ennek ellenére megnézném azt, hogy akik bundát kiabálnak, Kunkli fellépti díjának a másfélszereséért is hajlandóak lennének bevállalni azt, hogy kiállnak az amerikai óriás ellen egy "kamubunyóra" és a Bestia csak "játékból" egyszer kétszer megüti vagy megrúgja őket. Nyilván nem, de a billentyűzet mögül persze könnyebb okosnak lenni mint a ringben. A meccs létrejöttével pedig amúgy is mindenki jól járt: a gálát 7000 ember nézte végig a helyszínen, a nézők testközelből látták Sappet vagyis a szervezők szert tettek némi bevételre, Bob Sapp a rövid vendégszereplésével több tízezer dollárt keresett, Kunkli Tivadar neve pedig még ismertebb lett, mint korábban. További adalék, hogy ezek után hetekig-hónapokig tényleg mindenki erről a valamivel több mint két percről beszélt: az idős néni a buszon, a történelemtanár vagy az egyszeri középiskolás (amilyen én is voltam akkoriban) mind azt boncolgatta, hogy milyen küzdelem volt. A meccset még másnap feltették a Youtube-ra ahol több mint 1 millióan tekintették meg, ezzel pedig valószínűleg ez minden idők legnézettebb magyarul fellelhető sportközvetítése a legnagyobb videómegosztó oldalon. 

Ezek után mondják azt, hogy nem érte meg összeereszteni a magyar harcost és az amerikai óriást! 

 
Fotó: Stiller Ákos

Ma már elképzelhetetlen az ami a XXI. század első évtizedében megtörtént, vagyis, hogy kereskedelmi televíziók a főműsoridőben bokszmérkőzések közvetítésével próbálják leültetni a televíziók elé a nézőket. 

Mára a sportközvetítések egyértelműen rétegműsorrá váltak, amelyeket a hat magyar nyelven is fogható társaság (Eurosport, Digi Sport, Aréna 4, Sport TV, Spíler TV, M4 Sport) valamelyik csatornáján kell keresni, a 2000-es években viszont még nem számított ördögtől való elképzelésnek, hogy a nem sportra szakosodott csatornák is műsorukra tűzzenek egy-egy nagyobb sporteseményt. A három legnagyobb kereskedelmi televízió sportközvetítéseinek közös halmazát egyértelműen a bokszmérkőzések adták. 

A magyarországi profi boksz közvetítések hőskora

A szocializmusban a professzionális ökölvívás imperialista üzletágnak minősült, amelyet az elvtársak igyekeztek tiltani. Egyedül a háromszoros olimpiai bajnok Papp László kapott engedélyt arra, hogy a profik táborában is megmutassa tudását ám ahogyan azt tudjuk az Európa-bajnoki címmeccsek után 1964-ben bevonták az útlevelét és nem állhatott ki a világbajnoki címért. Papp karrierje abszolút megosztotta a magyarokat: a népnek továbbra is ő volt a bajnoka, Marosán György támogatta is, a sportsajtóban azonban vagy csak elvétve említették meg kivételes eredményeit vagy arról írtak (például Peterdi Pál), hogy a magyar emberek jobban örültek volna egy negyedik olimpiai aranynak mintsem annak, hogy "az amerikai gengszterek" üzletébe kerül be. Jellemző, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar sportolójának mindössze egy mérkőzését közvetítették a Magyar Televízióban, azt amikor legyőzte Chris Christensent. Az első Magyarországon sugárzott profi bokszmeccs kommentátora Vitray Tamás volt, aki a meccs után vagy saját gondolatait vagy az elvtársak óhaját közvetítve biztatta a bajnokot, hogy vonuljon vissza. A korabeli források szerint a szocializmus idejében azért nem zárták el teljesen a profi bokszot a magyarok elől, például a televízió beszámolt Muhammad Ali és George Foreman legendás Zairében rendezett összecsapásáról (1974).

Az első magyarországi profi bokszgálát 1989-ben rendezték amikor is Simon Brown és Jorge Maysonet csaptak össze az IBF váltósúlyú vb-övéért és ezt a meccset is közvetítette az állami tévé. A rendszerváltást követően 1991-ben indult el a magyar nyelvű HBO, amely az amerikai televíziótársaság legnagyobb gáláit tűzte műsorára. Itt volt látható Lennox Lewis felemelkedése a botrányos Evander Holyfield-Mike Tyson-visszavágó, de közvetítették például Naseem Hamed néhány mérkőzéseit is. A kommentátori szerepet többnyire Novotny Zoltán vagy Gundel Takács Gábor látták el míg szakkommentátorként sokszor minden idők talán legnagyobb bokszszakértője Füzesy Zoltán működött közre. Az HBO már egy új utat jelentett a hazai közvetítésekben ám mivel nem kereskedelmi hanem előfizetéses televízióról volt szó, így egy meglehetősen kis réteghez jutott el. Az igazi áttöréshez az kellett, hogy 1997-ben Magyarországon elinduljanak a kereskedelmi csatornák. 

Az RTL Klub tizenkét menet helyett több mint tizenkét évet tölt a szorítóban

Ha az ember visszanéz egy régi tévéműsort akkor láthatja, hogy az 1997-es RTL Klub műsorstruktúrája merőben más volt mint amilyen jelenleg. A csatorna híradójának fontos részét képezték a sporthírek, közvetítettek labdarúgó-mérkőzéseket (1997 Jugoszlávia-Magyarország, 1998 Németország-Brazília) és a német RTL-hez hasonlóan elkezdtek profi bokszot is közvetíteni. A tévétársaságnak kapóra jött, hogy Kovács István az atlantai olimpiai győzelme és a Budapesten megszerzett második amatőr világbajnoki címe után a német Universum Box Promotion színeiben profinak állt. Kokó az amatőrként elért sikerei miatt alapból ismert sportolónak számított, és profiként ezt meghatványozódott ami jól is jött az RTL-nek. A csatorna 1997. decembere és 2002. áprilisa között Kokó valamennyi mérkőzését élőben közvetítette a debütálástól kezdve, a három budapesti címmérkőzésen keresztül egészen a búcsúig. Az emberek pedig látni akarták őt, azt, hogy mennyire jól jellemzi, hogy a Sztársport egyik 2000-es lapszáma szerint csaknem 4 millió ember figyelte azt, ahogyan Kokó élete legjobb teljesítményével leiskolázza Steve Robinsont és profi Európa-bajnoki címet szerez Magyarországnak, mindezt úgy, hogy éppen akkor zajlott a labdarúgó Európa-bajnokság is. Amikor a pehelysúlyú klasszis történelmet írva első magyarként megszerezte a WBO világbajnoki címét  a meccset megismételték a nagy érdeklődésre való tekintettel vagyis Kokót egyszerre sztársportolóvá és médiasztárrá tették. Az ökölvívó még a Barátok Köztben is feltűnt ahol az egyik meccsének a közvetítését de a csatorna több műsorában is szerepelt. Amikor a Juan-Pablo Chacon elleni mérkőzésen volt a sor (amelyet mint tudjuk honfitársunk elveszített) órákkal a meccs előtt már vele foglalkoztak, amikor pedig a búcsúmérkőzését vívta az RTL egy majdnem másfél órás összefoglalót mutatott az ő pályafutásáról. Érdemes megnézni egy-két régi közvetítést amely fellelhető az interneten ugyanis igazi kordokumentumnak is beillenek ezek a felvételek: a menetek között reklámot sugároztak, a helyszíni közvetítéseknél pedig minden jelenlévő hírességet megkérdeztek az esélyekről Farkas Bertalantól kezdve Kiss Csaba vízilabdázón át egészen Hevesi Tamásig. Az viszont tény, hogy az RTL elősegítette azt is, hogy Kokót az internet elterjedése előtt ne reálisan ítéljék meg a magyarok, például a nem éppen ismert Nabaloum Dramane-t klasszisnak, a pályája csúcsán túllévő Steve Robinsont pedig világsztárként adták el nekünk arról aztán ne is beszéljünk, hogy Naseem Hamed potenciális ellenfeleként tartották számon a magyar bokszolót. Amikor aztán Chacon kiütötte Kokót az emberek egy része azt érezte, hogy egy túlsztárolt valaki szobra dőlt le és ez az ellentét a mai napig sokakban megvan Kokóval szemben.

Erdei Zsolt a 2000-es olimpiai harmadik helyét követően szintén az Universumhoz kötelezte el magát és természetesen az RTL Klub az ő mérkőzéseit is élőben sugározta (kivéve mikor fiatalon az Egyesült Államokban vívott két meccset, azok felvételről mentem az országos lefedettségű adón és élőben a Sport TV-n) Magyarország nézőinek. "Madárból" már nem csináltak médiasztárt ahogy anno Kokóból viszont a nézők körében talán barátjánál is nagyobb megbecsülés övezte. Amikor 2004 és 2009 között ő volt a WBO félnehézsúlyú bajnoka és amikor a WBC cirkálósúlyú öve az övé lett, a mérkőzéseit 2-3 millió ember követte figyelemmel a tévéképernyőn keresztül. Az első két évben abszolút minőségi ellenfeleket vert meg (Julio Cesar Gonzalez, Alejandro Lakatus, Hugo Hernan Garay, Mehdi Sahnoune vagy a , ezt követően viszont az istállója olyan emberekkel küldte őt ringbe, akik finoman szólva sem képviselték az ő szintjét. És ezúttal már nem is követték el azt a hibát, hogy a bajnokot túlsztárolják a köznyilvánosságban az Universumot a szakértők és kommentátorok többször is bírálták amiért Erdei nem kapott valódi ellenfeleket illetve kenyértörésre került sor a két fél között. A már említett Giacobbe Fragomeni elleni 2009. novemberi meccs volt az utolsó amikor Erdeit az RTL-en láttuk küzdeni, a következő három összecsapását a Sport Televízió, míg az utolsó meccsét a közmédia sugározta. 

Balzsay Károly 2004-ben az athéni olimpiát követően lépett be a profik táborába szintén az Universum kötelékében. A későbbi szövetségi kapitány nagyközépsúlyú meccsei szintén az RTL-en voltak láthatóak, így a 2009-es Denis Inkin elleni küzdelme is amikor világbajnok lett, a Maselino Masoe elleni címvédése illetve a Robert Stieglitz eleni harc is amikor is honfitársunk elkészülve az erejével 10 menet után nem tudta folytatni a küzdelmet. Miután ő is elhagyta az Universumot, még vívott néhány mérkőzést, ezek közül az utolsót már a Sportklubon láthatták amikor is a WBA vb-címét megvédve vonult vissza. A három nagy néven kívül még meg kell említeni a Bedák-fivéreket, Zsoltot és Pált is akik szintén a német bokszistálló színeiben kezdték profi karrierjüket. Bedák Zsolt 2010-ben a WBO harmatsúlyú bajnokával Wilfredo Vazquez Jr-al vívott nagyszerű mérkőzést Puerto Ricóban, ezt a meccset felvételről sugározta az RTL Klub, amely azóta nem tűzött profi bokszmeccset a képernyőjére. Több "Universumon-kívüli" magyar ökölvívó meccseit is rendszeresen adták az RTL-en: a WBC-nél kisvilágbajnoki övig és az IBO-nál váltósúlyú világbajnoki címig jutó Kótai Mihály küzdelmei szintén sok nézőt vonzottak 2002 és 2006 között. "A tornádó" többek között bokszolt az Egyesült Államokban is, de főleg Angliában küzdött, ezeket a meccseit is egytől-egyig lehetett látni a csatornán, akárcsak Hidvégi György vagy Matolcsi József néhány bunyóját. 

Az Universummal kötött szerződés értelmében a csatorna több nemzetközi mérkőzést is sugárzott: itt láthattuk azt ahogyan Dariusz Michalczewski uralta a WBO félnehézsúlyú divízióját majd kikapott előbb az Erdei által legyőzetett Gonzaleztől majd Fabrice Tiozzotól. Az RTL többször közvetítette a Klicsko-testvérek világbajnoki címmérkőzéseit előbb Németországból, majd néhányszor az Egyesült Államokból is, de itt ismerhettük meg Arthur Grigoryan nevét is. Ezeken kívül olyan bokszcsemegék kerültek képernyőre mint minden idők egyik legbrutálisabb meccse Michael Brody és a dél-koreai In Jin Chi között vagy Marco Antonio Barrera és Eric Morales szenzációs trilógiájának zárómeccse, de a legendás Joe Calzaghe is "bemutatkozott" az RTL-en. Azokat a meccseket, amiket az USA-ból sugároztak általában vasárnap este mutatták meg felvételről a nézőknek. 

Az RTL-ről sok rosszat el lehet mondani azt azonban nem, hogy ne vette volna komolyan a közvetítések minőségét: a kommentátor kezdetben Kassai-Tóth Csaba volt, aki később a Sport Televízióban, jelenleg pedig az Aréna 4-en közvetít bokszot, őt Szabó Gábor váltotta aki az Eurosport vezető kommentátora jelenleg is. Szakértőként megfordult mellettük Szántó Imre "Öcsi bácsi" és az ország egyik legjobb szakírója Boros Tamás "Golyó" is, de Erdei illetve Kokó is többször kommentált mérkőzést szakértőként. 

Néhány évre a TV2 is ringbe szállt

Sokan illetik olyan kritikával az egykori "csigakettest", hogy szinte azonnal másolják az RTL sikeres brandjeit (nem mintha ez nem oda-vissza működne), a profi boksszal azonban más volt a helyzet. A csatorna első bokszközvetítésére 2000-ig kellett várni amikor is Gálfi András meccsét mutatták meg a WBO interkontinentális övéért. Jellemző, hogy pápai gála főmeccsét a  Dáridó műsorszünetében adták le. Azt a gálát egy bizonyos Rácz Félix-szervezte, akinek az égisze alá tartozó Félix Promotion aztán meghatározó szerepet játszott az elmúlt húsz év hazai profi ökölvívásában. A sikeres címmérkőzés közvetítését sokáig nem követte folytatás a TV2-nél, sőt 2002-ben Debrecenben, amikor Erdei Zsolt a WBO interkontinentális bajnoka lett, több Rácz-elleni mérkőzést is az RTL Klub tűzött műsorára. Többek között az olimpiai ötödik Nagy "Csonttörő" János aktuális gyors győzelmét is.  Ezenfelül Rácz volt a prómótere a 2000-es Arthur Grigorjan-Kalocsai Zoltán összecsapásnak is amelyet a Kokó-Robinson meccs előtt rendeztek az Üllői úton. 

2003-ban aztán Rácznak sikerült megszerveznie egy Csonttörő és a Kokót legyőző Juan Pablo Chacon közti mérkőzést (mindezt úgy, hogy még a lakását és az autóját is eladta a meccs létrehozásáért), amelynek a tétje a WBO nagypehelysúlyú interkontinentális öve volt. A magyar médiában egyszerűen csak "Revans" néven reklámozott gála közvetítési jogaira a TV2 csapott le. A botrányos mérkőzésen Nagy ponthátrányban volt amikor is a magyar eltalálta az argentint (feltehetőleg az öv alatt vagyis mélyütés következett be), Chacon pedig nem tudta folytatni a küzdelmet. A Szolnokon rendezett botrányos mérkőzést 3,2 millió magyar követte élőben és így a csatorna is érezhette, hogy érdemes lenne a Felix Promotion további gálát is a megmutatni. Ráadásul akkora költségekkel nem is kellett számolniuk mint az RTL-nek, mivel ezeket a gálákat egytől-egyig Magyarországon rendezték. Az ellenfelek nem éppen a világszínvonalat képviselték, de így is milliók nézték Csonttörő meccseit, köztük azt ahogyan 2004. végén immáron pontozással is legyőzte Chacont. Azt egyébként, hogy mennyire más volt akkor a világ jól jelzi, hogy egyszer egy meccs felvezetéseként azt is bemutatták, hogy az RTL-el szerződésben álló Erdei Zsolt és Nagy János jó barátságban vannak és "Madár" többször is kint volt sporttársa mérkőzésein. Nagy a győzelmeinek köszönhetően egyre feljebb kúszott a ranglistán és 2006-ban megkapta a lehetőséget, hogy  kiálljon Jorge Barrios ellen a WBO nagypehelysúlyú világbajnoki övéért. A TV2 némileg meglepő módon nem közvetítette élőben a Las Vegas-i gálát, hanem csak felvételről tűzte műsorára az eseményeket. Barrios alig 49 másodperc alatt győzött Nagy Jánossal szemben és mire ezt magyarul is láthattuk már az egész ország tudta, hogy mi történt. A szerkesztők előtt így az az emberes kihívás állt, hogy egy egyórás műsort kerekítsenek egy olyan meccs köré, ami egy percig sem tartott. Nagy a vereséget követően visszavonult, Rácz pedig hamarosan elkezdte szüneteltetni a működését néhány évig. 

Rácz Félixnek (és így a TV2-nek) persze Nagy Jánoson kívül is megvoltak a felépített versenyzőik. Ilyen volt Nagy "Hóhér" József aki középsúlyban volt interkontinentális bajnok a WBO-nál, de szerepelt Rácz-gálán például Bognár László is a korszak meghatározó magyar ökölvívói közül. Kovács  Attila szintén fontos alakja volt a TV2 közvetítéseinek: a "Vipera" becenévre hallgató tehetséges nagyváltósúlyú bokszoló fokozatosan lépett előre a ranglétrán és végül 2006. júniusában azt a Steve Conwayt győzte le az IBO világbajnoki címéért vívott találkozón, aki Kótai Mihálytól vette el az övet. Rácz nagy álma volt, hogy Kótait és Kovácsot összeereszti egymással, erre azonban sajnos nem került sor. Rácz a női bokszot is feltette a magyar sportközvetítések térképére Miló Viktóriának és Csábi Bettinának köszönhetően. Mindketten világbajnoki címekig jutottak, Milónak még a korszak egyik legjobb női bokszolójával, Regina Halmich-al is lehetősége volt megküzdeni Düsseldorfban az IBF-címéért, ahol azonban veszített (érdekesség, hogy ugyanezen a gálán Erdei Zsolt is meccselt, persze azt a mérkőzést az RTL adta). Ők ketten egyszer csaptak össze akkor sokak szerint vitatható döntés értelmében a veretlenül visszavonuló "Bokszhercegnő" Csábi győzött pontozással.

A TV2 és az RTL közvetítései nagyjából hasonló számokat produkáltak, többször ráadásul a hazai bokszrajongók kapcsolgathatták a televíziót mert a mérkőzéseket egyszerre rendezték.A mérkőzéseket 2003 és 2006 között Gundel Takács Gábor illetve a bokszban jártas médiaszemélyiség Winkler Róbert kommentálták, a stúdióban általában Csisztu Zsuzsa volt a műsorvezető és Csötönyi Sándor szakértett. A Felix Promotion végül 2010-ben kezdte újra működését, a bokszistálló mérkőzéseit sokáig a közmédiában majd a Sport TV-n lehetett látni, egészen addig amíg Rácz 2019-ben fel nem hagyott újra a promóterkedéssel. 


A Viasatnál a minőség számított és nem a mennyiség

A Viasat 3 2000-ben kezdte el magyarországi sugárzását és hamarosan ez a tévétársaság is elkezdett sportot sugározni: mielőtt a Bajnokok Ligája 2003-ban hozzájuk került volna, több nagyobb bokszmérkőzést illetve a rali-világbajnokság összefoglalóit is sugározták. Olyan meccsek voltak láthatóak itt mint a Lenox Lewis és Mike Tyson közti véres csata, de Vitalij Kicsko "testvérbosszúját"  a Vlagyimirt legyőző Ross Puritty ellen illetve a Lewis-Klicsko címmeccset is műsorukra tűzték akárcsak Evander Holyfield vereségét James Toney ellen. Magyar kötődésű mérkőzés nem volt látható viszont ha a színvonalat nézzük akkor ez volt az a csatorna ahol a legnagyobb meccseket lehetett nézni élőben amikor műsorra tűztek valamit. Ezek mellett az összecsapások mellett a Viasaton volt látható a KO TV heti magazinja is. A mérkőzések egy részén az Eurosportról ismert Várhegyi Ferenc volt a kommentátor de többször Boros Tamás is hallható volt a kommentátori szerepben. 
A Viasat utoljára 2006-ban közvetített ökölvívást amikor vasárnap esténként nagy amerikai összecsapásokat lehetett látni a csatornán felvételről. 

Az RTL-es BOX Klub utolsó 2010-es adásával ért véget lényegében az a korszak amikor kereskedelmi csatornák bokszmérkőzések közvetítésével igyekeztek nézőközönséget szerezni. A közmédia ugyan kétszer is közvetített nagy címmérkőzést a következő években (Vlagyimir Klicsko - David Haye - 2011 Duna TV, Vlagyimir Klicsko-Tony Thompson 2012 M1), de ezt követően a bokszközvetítések a sportcsatornák privilégiumává váltak. Mára ott tartunk, hogy a Sport Televízióban és az Aréna 4-en is lehetett látni idén világbajnoki címmeccset, de a Spíler TV is műsorára tűzött már Európa-bajnoki összecsapást. Ma a sporttelevíziók küzdenek úgy a nézettségért bokszmeccsekkel mint 15-20 éve a kereskedelmi adók. 

Annak aki szeretne régi, magyar nyelvű bokszmérkőzéseket nézve nosztalgiázni a következő csatornákat ajánlom:

Gyöngyössy Péter
Sunsunny Sunsunnyphoto

Új cikksorozatunkban bemutatjuk egy adott sportág elmúlt két évtizedének legjobbjait, az első részben a férfi műkorcsolyázókon a sor.
 
Ebben az új sorozatban különböző sportágak elmúlt 20 évének korszakos egyéniségeit igyekszem összegyűjteni. Azért két évtized valamennyi sportnál a merítési lehetőség, mert ennyi időre visszamenőleg vannak megmaradt emlékeim egy adott sportról. Mivel a műkorcsolya nagyobb versenyeit is évtizedek óta követem így ennek a sportágnak a királyaival foglalkozik az első cikk. Az íráshoz a korcsolyázók legemlékezetesebb kűrjeit mellékeltem.  A listák nem minden esetben 10 nevet tartalmaznak viszont természetesen szubjektívak.  

1. Jevgenyij Viktorovics Pljuscsenko (Oroszország)

A legmagasabb szint, ha ez a lista minden idők legjobbjait gyűjtené egybe, akkor sem lenne kérdés, hogy ő az első. Alig múlt tizennégy éves amikor junior-világbajnok lett és már 1998-ban világbajnoki és Európa-bajnoki bronzérmet szerzett. Naganóban még nem indulhatott, de ezután nyolc évig ott volt a csúcson. Alekszej Jagugyinnal való rivalizálása már a '90-es évek végén elkezdődött és  sokak szerint ha a rövidprogramban nem esik el akkor már húsz évesen Pljuscsenko az olimpiai bajnok a Salt Lake Cityben végül azonban ezüstérmes lesz. Ezt követően mindössze kétszer győzték le a három nagyverseny valamelyikén úgy, hogy a kűrt is teljesítette. Torinóban aztán minden idők talán legjobb, de addig mindenképpen legmagasabb pontszámot kapó kűrjével felért pályája csúcsára és olimpiai bajnok lett. Kihagyott három évet majd miután nem volt megfelelő utóda Oroszországban, visszatért. Rögtön Európa-bajnok lett, Vancouverben azonban kikapott Evan Lysacektől, annak ellenére, hogy riválisával ellentétben ő tudott négyfordulatos ugrást bemutatni. Egy pihenéssel töltött év után 2012-ben is Európa-bajnok lett és Szocsiban a trónja visszaszerzésére készült. A hazai rendezésű olimpián a csapatversenyben megmutatott valamit régi fényéből és újra aranyérmes lett, azonban az egyéni küzdelmeket már sérülés nélkül nem tudta vállalni. Sokan kritizálták amiatt, mert sérülésre hivatkozva többször is visszalépett amikor nem érezte biztosnak a győzelmét (2005 - világbajnokság, 2013 - Európa-bajnokság, 2014 - olimpia, vb-n pedig 2005-ben indult utoljára ), ám egyrészt ténylegesen sérülékeny versenyző volt, másrészt mindezek ellenére amit lehetett azt elért. Az olimpiai győzelem/győzelmek (a csapataranyat sokan csak másodrendűnek tartják) összesen három világbajnokságot (2001, 2003, 2004) és hét Európa-bajnokságot (2000, 2001, 2003, 2005, 2006, 2010, 2012) nyert, de a Grand Prix-döntőben is négyszer nem tudták legyőzni. 

2. Hanjú Juzuru (Japán)

Ha Pljuscsenko a 2000-es évek műkorcsolyázója akkor nem kérdés, hogy Hanjú a 2010-es éveké. Ő az, aki meghozta az új korszakba a sportágat. Az ugrásai kimagaslóak voltak fiatal kora óta és az a taktika, hogy a program végét is megtűzdeli pár ugrással mára követendő példa lett. Már a 2011-es Négykontinens bajnokságon ezüstérmes volt, majd egy évvel később harmadik lett a vb-n, ám az igazi zászlóbontása Szocsiban következett be. Oroszországban a rövid programot dominálta majd a kűrben úgy végzett az élen, hogy többször is elesett. Az év során aztán a világbajnoki győzelmet is megszerezte, ő azonban sem ezután, sem a Javier Fernandeztől elszenvedett világbajnoki vereségek után sem vonult vissza. 2017-ben újra világbajnok lett majd Pjongcsangban megvédte címét ez korábban mindössze két korcsolyázónak sikerült (Karl Schäfer 1932-1936 illetve Dick Button 1948-1952). A második ötkarikás győzelmet követően nem vonult vissza és ugyan nyert egy Négykontinens bajnokságot (2020 - a rövid programjára ekkor világrekordot érő pontszámot kapott), de Nathen Chentől egymást követő két világbajnokságon is kikapott. Pekingben egyértelműen a triplázás a célja (a svéd Gillis Grafström még az 1920-as években produkált hasonlót), ha ez sikerül akkor egyértelműen felmerülhet az a kérdés, hogy ő-e minden idők legjobbja. 

3. Javier Fernández (Spanyolország)

A  Pljuscsenko-éra utáni korszak egyértelmű európai ura egy olyan országból amelynek nemhogy érmesei, de jószerivel finalistái sem voltak az ő felbukkanásáig. 2007-ben tűnt fel az Európa-bajnokságon először, akkor még nem jutott be a kűrbe, de folyamatosan fejlődött és Vancouverben már a legjobb 15-ben volt az olimpián. 2013-ban aztán megnyerte az Európa-bajnokságot és a következő hat évben sem talált legyőzőre a kontinensen és így beállította a nagy elődje rekordját. 2013-ban és 2014-ben is bronzérmes volt a világbajnokságon, majd a következő két évben legyőzte edzőtársát és barátját Hanyut. Szocsiban némileg lepontozták és lemaradt a dobogóról (negyedik volt), majd Dél-Koreában a harmadik helyen végezve megszerezte Spanyolország második olimpiai érmét. Pályafutását a hetedik Európa-bajnoki címét követően, 2019-ben zárta le. 

4. Alekszej Konsztantyinovics Jagugyin (Oroszország)

Ha a műkorcsolyában csak a művészi előadásmódot néznénk és nem szubjektív lenne a felsorolás, akkor nem lenne kérdés, hogy előrébb is végezhetne ezen a listán. Már 17 évesen világbajnoki bronzérmes volt majd 1998-ban előbb Európa-bajnok majd világbajnok lett, miközben Naganóban ötödikként zárt. Világbajnoki címét 1999-ben és 2000-ben is megvédte, az Eb-n viszont Pljuscsenko meggátolta a triplázásban. Rivalizálásuk kvázi utálattá fajult és Jagugyin 2002-ben egyszerűen kijelentette, hogy az olimpiai győzelemre születni kell és ez rá inkább igaz, mintsem riválisára. Egyértelműen az is volt az ő nagy éve: a műkorcsolya történetének máig egyetlen olyan versenyzője, aki olimpián, világbajnokságon és Európa-bajnokságon sem talált legyőzőre egy éven belül. Sal Lake Cityben minden bíró őt látta a legjobbnak a rövid programban és a kűrben egyaránt, míg a negyedik világbajnoki címe során a maximális pontszámot is megkapta. Karrierjének egy sérülés vetett véget mindössze 23 éves korában. 

5. Stéphane Lambiel (Svájc)

A lista talán legszebben korcsolyázó versenyzője hamar berobbant az elitbe: nem volt még tizenhat éves volt amikor a legjobb 10-ben volt az Európa-bajnokságon majd egy évvel később már Eb-negyediknek és olimpiai tizenötödiknek mondhatta magát. Az áttörés éve végül 2005-ben jött el számára: az Eb-n még lecsúszott a dobogóról, a világbajnokságon viszont az esélyesek rontása és Pljuscsenko visszalépése után nem volt kérdés, hogy ő nyeri a világbajnokságot (a moszkvai közönség kvázi sajátjaként ünnepelte a győzelmét). Egy évvel később második lett az Európa-bajnokságon, majd stabil teljesítménye ezüstérmet ért az olimpián. Calgaryban óriási csatát vívott Brian Joubert ellen a világbajnoki címért, amelyből ő került ki győztesen. 2007-ben az Eb-n nem indult viszont a vb-n harmadikként zárt majd újfent második lett a legnagyobb európai versenyen. A 2008-as világbajnokságon sérülten versenyezve ötödik lett majd szinte a semmiből úgy döntött, hogy visszavonul. A döntését egy évvel később megváltoztatta és 2010-re visszatért. Az Európa-bajnokságon immáron harmadszor lett ezüstérmes, Vancouverben azonban nem sikerült dobogóra állnia, fél ponttal lemaradva a dobogóról negyedik lett. Élete harmadik olimpiáját követően aztán végleg abbahagyta a versenyszerű korcsolyázást. 

6. Evan Lysacek (Egyesült Államok)

Egy olimpiai aranyérmet nem kell megmagyarázni ám sokan úgy tartják, hogy ő az elmúlt időszak leggyengébb ötkarikás aranyérmese. Három junior-világbajnoki érmet követően robbant be az elitbe amikor 2005-ben az első felnőtt vb-jén harmadikként végzett és megnyerte a Négykontinens Bajnokságot. A torinói olimpián elrontotta az első kört a kűrben remekelve feljött negyediknek majd a világbajnokságon ismét harmadik lett. 2007-ben megint ő lett a négykontinens-bajnok ám nem tudott dobogós helyezést elérni majd sérülés miatt ki kellett hagynia 2008 legnagyobb versenyét. Némileg váratlanul aztán 2009-ben Los Angelesben ő lett a világbajnok és hirtelen az olimpiai arany favoritjává lépett elő. Vancouverben egy kiváló programot követően ő kapta a legmagasabb pontszámot, ám a sajtóban folyamatosan arról volt szó, hogy négyfordulatos ugrás nélkül nyerte meg a legrangosabb versenyt. Azt, hogy tud-e négyes-Toe-loopot ugrani később már nem derült ki, mert bár nem vonult vissza a győzelmét követően ám sérülései miatt nagy viadalon már nem láthatta őt a közönség. 

7. Nathan Chen (Egyesült Államok)

Hanjú jelenlegi legnagyobb ellenfele egyben a pekingi olimpia legnagyobb favoritja a kínai származású amerikai fiatalember. Már 2017-ben nyert a Négykontinens Bajnokságon majd egy évvel később mindenki megismerte a nevét: az olimpián rettenetesen elrontotta a rövid programot majd a kűrben messze a legtöbb pontot kapva egészen az ötödik helyig jött fel (csapatban azért így is hozott egy bronzérmet). Az idény végén Milánóban világbajnok lett, ezt a címet Szaitamában megvédte majd idén Stockholmban triplázni tudott. Az utolsó három Grand Prix-döntőt ő nyerte, a legutóbbi alkalommal a kűrre és az összteljesítményre is világrekordnak számító pontszámot kapott. Még csak 22 éves, de már csak egyetlen dolog hiányzik a karrierjéből: az egyéni olimpiai aranyérem. 

8. Patrick Chan (Kanada)

Az elegáns stílusáról híres kanadai korcsolyázó lényegében az átmenetet képezte az első két helyezett korszaka között, mindezt úgy, hogy ő is olyan karriert tudhat magáénak, amit bárki elfogadna. 2009-ben élete második világbajnokságán egy nagyszerű kűrrel ezüstérmet szerzett és ezt az eredményét egy olimpiai ötödik helyet követően megismételte. 2011 és 2013 között zsinórban háromszor lett világbajnok, Szocsiban azonban nem tudta ledolgozni azt a különbséget ami a rövid program során kialakult és így ő gratulálhatott ellenfelének (csapatban szintén második volt). Némi kihagyás után 2016-ban visszatért vissza és harmadszor is aranyérmes lett a Négy Kontinens Bajnokságon és a legjobb öt közé került a következő két vb-n is. Pjongcsangban csapatban olimpiai bajnok lett, egyénileg kilencedikként zárt. 

9. Brian Joubert (Franciaország)

Jól jellemzi azt, hogy mennyire korszakos egyénisége volt Európa műkorcsolya-sportjának, hogy 2002 és 2011 között valamennyi kontinensviadalon érmet szerzett. A lehengerlő kűrjeiről híres francia először 2004-ben Budapesten ért fel a kontinens csúcsára, amikor legyőzte Pjuscsenkót. Egy évvel később a rövid program után még az élen állt, ám hiába mutatott be szenzációs produkciót, ezúttal ő végzett másodikként. A további két Eb-címét 2007-ben és 2009-ben szerezte, ezeken kívül további két ezüstérmet és négy bronzérmet szerzett. A világbajnokságokon szerzett öt érme közül a legfényesebb a 2007-es vb-cím, legnagyobb évében a Grand Prix-döntőt is ő nyerte. 2014-ig tartó pályafutása egyik legnagyobb hiányossága volt, hogy sokszor nem tudott kellően koncentrálni, ezért több győzelmi lehetőséget is elszalasztott. Az olimpiákon nem volt túl sikeres: 2006-ban éremesélyesként rontott a kűrben és hatodik lett, a másik három alkalommal a legjobb 10-be se jutott be (Vancouverben például csak a 16. helyen zárt esélyesként). Karrierjét a Szocsiban rendezett ötkarikás játékok után zárta le. 

10. Takahasi Daiszuke (Japán)

A XXI. századi japán műkorcsolya egyik klasszisa a többiekhez képest viszonylag később került be a nemzetközi mezőny elitjébe, ám Torinóban már nyolcadik volt.  Egy évvel később hazai közönség előtt Tokióban nagy csatában maradt alul Joubert-el szemben és lett ezüstérmes, a 2005-ös és a 2007-es Universiadét pedig győzelemmel abszolválta. 2008-ban megnyerte a Négykontinens Bajnokságot, azonban súlyos sérülés miatt több mint egy szezont ki kellett hagynia. A visszatérése remekül sikerült és Vancouverben csak Lysacek és Pjuscsenko előzte meg az olimpiai döntőben. A következő nagy verseny a világbajnokság volt, amelyet megnyert, hasonlóan a 2011-es kontinensbajnoksághoz és a 2012/13-as GP-szezon döntőjéhez. Utolsó nagy versenyen szerzett érme a 2012-es vb-ezüst volt, Szocsiban hatodik lett az olimpián. Öt év után tért vissza és a kiemelkedően erős japán bajnokságot a 2018/19-es idényben a második helyen zárta, egy évvel később viszont kiszorult a legjobb 10-ből. Az előző idényben aztán meglepő döntést hozott: egyéni karrierjét befejezte és Muramoto Kana társaként jégtáncban lett második az országos bajnokságon. 

11. Jeffrey Buttle (Kanada) 

Húsz évesen indult először nagyobb versenyen és rögtön aranyérmet szerzett hazájának a Négykontinens Bajnokságon, ezt a sikerét 2004-ben megismételte. 2005-ben bár kétszer is elesett a világbajnokságon a kűrben, de így is megszerezte az ezüstérmet, majd egy évvel később a hatodik pozícióból előlépve lett harmadik a torinói olimpián. Két kontinensbajnoki ezüstérem és két rosszul sikerült világbajnokság után 2008-ban Göteborgban érte el legnagyobb sikerét, amikor a versenyt dominálva világbajnok lett. Egész Kanada azt szerette volna látni, hogy Vancouverben hazai környezetben érmet, de leginkább aranyérmet nyer, ám ő két évvel az olimpia előtt bejelentette visszavonulását. 

12. Gyenisz Ten (Kazahsztán)

Kazahsztán nemzeti hőse még tinédzserkorú volt, amikor 11. lett a vancouveri olimpián majd hazai pályán megnyerte az Ázsia Játékokat. A 2013-as világbajnokságon a kűrben a legmagasabb pontszámot kapta és Patrick Chan mögött ezüstérmes lett. Szocsiban történelmet írt miután első kazah műkorcsolyázóként állhatott dobogóra, annak is a legalacsonyabb fokára. Az olimpia utáni évben aranyérmes lett a Négykontinens Bajnokságon és úgy tűnt ő lehet Hanju legnagyobb ellenfele ám folyamatosan sérülések gyötörték. Az olimpiára is sérülten utazott és Pjongcsanban nem is mutathatta be a kűrjét. A gyengébb eredmények ellenére sem merült fel benne a visszatérés hanem ismerősei szerint készült arra, hogy Pekingben korábbi eredményeihez méltó módon versenyez majd. Erre azonban sajnos nem kerül sor: az olimpiai bronzérmes sportolót 2018. július 19-én halálra késelték Almatiban. Huszonöt éves volt. 

Fabio Quartararo idei második győzelmét aratta a Portugál Nagydíjon, amelyen visszatért a nyolcszoros világbajnok Marc Marquez. 

A tavalyi Spanyol Nagydíjat követően most tért vissza a pályafutása során összesen nyolc (közte hat királykategóriás) világbajnoki címet szerző Marc Marquez. A Honda élő legendája a körülményekhez képest jól is motorozott az edzéseken, ám még a legvadabb rajongói sem számoltak azzal, hogy kedvencük győzhet. Jorge Martin viszont nem tudott rajthoz állni miután a korábbi Moto3-as bajnok pénteken óriásit esett és már egy műtéten is túlesett. 

A startot követően Fabio Quartararo állt az élre mögé viszont meglepően hamar felzárkózott Alex Rins, ám a suzukis spanyol elesett a hetedik körben. Ekkor már a világbajnokságot vezető Johann Zarco sem volt versenyben miután ő is bukott. Maverick Vinales a motoron maradt, ám érthetetlen módon az utolsó előtti helyig visszaesett és onnan zárkózott fel. A csillaghullást Jack Miller és Valentino Rossi kiesése és Pol Espargaro technikai problémája tette teljessé. Miguel Oliveira elesett ám ő be akarta fejezni a hazai nagydíját ezt végül az utolsó helyen tette meg. 

Az eseményekben gazdag futamot végül Fabio Quartararo nyerte meg és így a Yamaha pilótája átvette a vezetést összetettben. Másodikként a középmezőnyből induló Francesco Bagnaia és a címvédő Joan Mir végeztek. Franco Morbidelli idei legjobb versenyén negyedik lett a meglepetésre jól szereplő Brad Binder és az egyre stabilabb Aleix Espargaro előtt. Marc Marquez abszolút a maximumot hozta ki a futamból, a bajnok testvére Alex Marquez előtt hetedikként jött be. A Moto2-es bajnok Enea Bastianini kilencedikként jött be, míg a legjobb 10-et Takaaki Nakagami tette teljessé. Maverick Vinales tizenegyedik lett egy borzalmas futam után, Luca Marinit, Danilo Petruccit, Lorenzo Savadorit és Iker Lecuonát megelőzve. 

A világbajnokságot Fabio Quartararo vezeti 61 ponttal a 46 pontos Francesco Bagnaia és a 41 pontos Maverick Vinales előtt. 

A Moto2-ben a Katarban duplázó Sam Lowes már az első kanyarban kiesett, a versenyt az újonc Raul Fernandez nyerte Aron Canet és Remy Gardner előtt. A Moto3-ban tovább folytatódik Pedro Acosta csodája: az újonc spanyol pilóta ismét diadalmaskodott és élete első három versenyén a lehetséges 75 pontból 70-et megszerezve vezeti a tabellát. Másodikként Dennis Foggia, harmadikként Andrea Migno ért célba. 

Elkezdődött a Red Bull Rookies Cup idénye is: mindkét futamon a kolumbiai David Alonso diadalmaskodott. Görbe Soma az első versenyen bukott, míg másodszorra az utolsó, 21. helyen fejezte be a futamot. A szezon két hét múlva Jerezben folytatódik a Spanyol Nagydíjjal. 

A MotoGP végeredménye:

elenleg óriási kérdés, hogy lesz-e olyan súlyemelő a tokiói olimpián, aki Magyarországot képviseli. Cikkünkben az egykori magyar sikersportág elmúlt húsz évét tekintjük át. 

Ha a sporttörténelmet nézzük akkor a súlyemelés egy időben Magyarország egyik sikersportága volt: hazánk két olimpiai bajnok súlyemelővel büszkélkedhet Földi Imre és Baczakó Péter személyében és összesen húsz érmet szerzett a sportágban. Jól jellemzi azt, hogy a súlyemelés mennyire korszakos sportág is volt, hogy 1960 és 2004 között mindössze egyetlen olyan olimpia volt (1992), ahol nem végzett magyar emelő a legjobb három között. Európa-bajnokságon összesen 155 magyar érem született (közte 30 arany), míg világbajnokságokon tizenegyszer játszották el a magyar himnuszt és 91 alkalommal akasztottak érmet magyar emelő nyakába. Mindkét verseny esetében hazánk ott van a legjobb 10-ben a szerzett érmeket tekintve. Ma ott tartunk, hogy arra is kevés az esély, hogy látunk magyar súlyemelőt Tokióban (Párizsban pedig pláne) és a vasárnap befejeződő Európa-bajnokságon néhány szép helyezést leszámítva nem volt minek örülni a sportág hazai rajongóinak és a hazai súlyemelés jövője sötétségbe burkolózott. 

2001-ben volt utoljára világbajnoka és összetett Európa-bajnoka a magyar súlyemelésnek, amikor a női 75 kilósok között Likerecz Gyöngyi fantasztikus versenyzéssel lökésben, szakításban és összetettben (275 kg-os összteljesítmény) is a világ legjobbja lett. A mindössze tizennyolc éves sportolónő ekkor már olimpiai pontszerzőnek (Sydneyben ötödik volt) mondhatta magát és az év végén az év női sportolójának is megválasztották. Ekkor úgy tűnt, hogy övé a jövő ám egy évvel és egy világcsúccsal később megsérült és csak az athéni olimpián térhetett vissza. Ez volt az utolsó igazán nagy éve a magyar súlyemelés történetében: az Eb-n Likerecz mögött Dankó Ilona végzett a második helyen míg Varga Viktória a +75 kilósok versenyét zárta másodikként összetettben, A férfiaknál Feri Attila (77 kg) és Kovács Zoltán (105 kg) harmadik lett. A világbajnokságon a triplázó Likerecz mellett Krutzler Eszter is három érmet szerzett 69 kg-ban miután lökésben és szakításban harmadik, összetettben a második lett, de Varga Viktória is második volt lökésben. 

Egy évvel később négy magyar súlyemelőnő állhatott dobogóra a kontinensviadalon összetettben: Varga Viktória nagyszerű versenyzéssel 75 kg-ban a második legjobb volt akárcsak Raki Henrietta az 58 kilósoknál, míg a dobogó legalsó fokát Ajkay Anikó (53 kg) és Dankó Ilona (75 kg) foglalhatta el. Dankó a varsói világbajnokságon bronzérmes lett szakításban, így ez az esemény sem múlt el magyar dobogós nélkül. A 2003-as Eb-n összetettben nem sikerült magyar emelőnek a legjobb háromban végezni, a vancouveri világbajnokság viszont Krutzler Eszter remeklését hozta: a szombathelyi sportolónő a 69 kilósoknál szakításban bronzérmes volt, lökésben és összetettben pedig az ezüstérmet szerezte meg 262,5 kilós összteljesítménnyel. A mai napig ezek az utolsó magyar világbajnoki érmek. 

Így érkezett el 2004 az athéni olimpia éve. Dankó Ilonáról kiderült, hogy pozitív doppingmintát produkált az előzőévi világbajnokság után (Vancouverben negyedik volt) és így eltiltották. Aki akkor azt hitte, hogy ez lesz az év legnagyobb magyar súlyemelő-doppingbotránya augusztusban beláthatta, hogy tévedett. Athénban ugyanis Kecskés Zoltánt már az olimpia alatt kizárták pozitív mintákkal, 105 kilóban pedig Kovács Zoltán bár lesérült az első gyakorlatánál szintén fennakadt a doppingvizsgálaton.  A legfájdalmasabb azonban Gyurkovics Ferenc esete volt. Az akkor huszonhárom éves sportoló óriási magyar csúccsal lett ezüstérmes a 105 kilósok közt, ám néhány nappal később kiderült, hogy az ő mintája is pozitív lett. Hiába védekezett azzal, hogy manipulálták a mintáját erre nem tudott bizonyítékot találni és így elvették az ezüstérmét. Gyurkovics ugyan visszatért az eltiltása leteltét követően és bár a mai napig aktív, olimpián soha többet nem vehetett részt. Tizenhat évvel korábban Szöulban Szanyi Andor az ezüstérmét, Csengeri Kálmán a negyedik helyét veszítette el doppingolás miatt, akkor azonban még talpra tudott állni a magyar súlyemelés néhány év alatt. Az athéni doppingügyek után viszont megindult a sportág hazai permanens leépülése, ráadásul a súlyemelőket  (illetve a dobóatlétákat Fazekas Róbert és Annus Adrián ügyét követően) többen is elkezdték a doppinggal azonosítani a hazai közbeszédben. A doppingbotrányok ráadásul a többiek nagyon is szép eredményeit beárnyékolták. Krutzler Eszter szerepelt a legjobban a 69 kilogrammban holtversenyben a második legmagasabb súlyt emelte összesítésben és könnyebb testsúlyának köszönhetően ezüstérmes lett. A dopping mellett a magyar szövetségben is akadtak problémák: Likerecz Gyöngyi visszatért ám az édesapja, aki az edzője volt nem lehetett ott mellette a versenyen, mivel nem akkreditálták. A világbajnoknő így is jól versenyzett, ám nagy célját, hogy olimpiai érmes legyen nem tudta megvalósítani a 75 kilósok mezőnyében. Varga Viktória a +75 kilósok mezőnyében szintén a negyedik helyen végzett, míg a férfiaknál Feri Attila 77 kg-ban, Tancsics László (aki ebben az évben Európa-bajnoki bronzérmes volt) pedig 56 kg-ban végzett hetedikként. 

A pontszerzők az olimpiát követően visszavonultak és azóta nincs is a magyar súlyemelő-sportnak igazi világklasszisa. Likerecz Gyöngyi tudta, hogy az athéni lesz az utolsó versenye, Varga Viktória a szívproblémái miatt kihagyott két évet ám visszatérése után már nem tudta hozni korábbi eredményeit, Krutzler Eszter pedig családot alapított és több évet kihagyott. Visszavonulásuk meg is hagyta a nyomát a magyar eredményeken: 2005 és 2010 között egyedül Tancsics László szerzett érmet összetettben Európa-bajnokságon (2006). Pekingbe csak egyetlen magyar súlyemelő kvalifikálhatta magát Baranyai János személyében. A fiatal oroszlányi sportolóra a harmadik gyakorlatnál ráesett a súly és sérülés miatt hosszú kihagyásra kényszerült. Végül 2011-ben született újra magyar érem, amikor is a visszatérő Krutzler Eszter az Európa-bajnokságon 69 kilogrammban mindhárom bronzérmet besöpörte. Ugyanebben az évben az ólomsúlyú Nagy Péter is letette a névjegyét mivel aranyérmes lett az Universiadén. 

2012-ben Nagy Péternek az Európa-bajnoki érem is összejött: a törökországi Antalyában szakításban harmadik lett a +105 kilósok között és összetett eredményének köszönhetően kvalifikált az olimpiára is ahol tizenegyedik lett. Nagy Nikoletta viszont hiába szerzett három bronzérmet is a hölgyek 63 kilós versenyében nem tudott bekerülni az olimpián szereplő tíz versenyző közé, akárcsak a véglegesen visszavonuló Krutzler aki kiesett az Eb-n. A 2013-as Eb-n Magát Krisztina a női +75 kilós mezőnyben szerzett három bronzérmet miután a győztesről kiderült, hogy doppingolt. Egy évvel később ő is pozitív mintát adott le, ami után az Eb-érmeit megtarthatta ám eltiltották. A dopping miatt amúgy is rengeteg alkalommal változott a dobogó és ezt a 2015-ös Európa-bajnokság is alátámasztja: Nagy Péter (aki 2013-ban világbajnoki hatodik helyezést ért el összetettben, szakításban negyedik lett) eredetileg hatodikként végzett összetettben ám két utólagos kizárás miatt a negyedik pozícióba lépett elő, ráadásul lökésben és szakításban egyaránt bronzérmesként könyveli el a nemzetközi szövetség honlapja. Nagy ott volt Rióban is az olimpián ahol ezúttal sikerült bekerülnie a legjobb 10-be a legnagyobbak között.

Egy évvel az ötkarikás játékok után járt le Magát Krisztina eltiltása aki visszatérésként (immáron +90 kilóban) a spliti Európa-bajnokságon lökésben, szakításban és összetettben is bronzérmes lett. Év végén ő és Nagy Péter egyaránt a legjobb 10-ben végeztek a világbajnokságon. 2018-ban aztán újabb remek Eb-szereplés következett mindkettejüktől: Magát szakításban Európa-bajnokságot nyert megszakítva egy tizenhét éves sorozatot, lökésben és összetettben pedig egyaránt ezüstérmes lett. Nagy szakításban végzett harmadikként, a lökésben elért negyedik helyének köszönhetően pedig az összetett versenyben is felállhatott a dobogó harmadik fokára. Jelenleg ezek az utolsó magyar érmek kontinensviadalról. A vb-n Nagy szerepelt jobban, aki ismét tizedik helyezést ért el, Magát tizenkettedik lett miután visszafogyott a 87 kilós kategóriába. Úgy tűnt van két olyan súlyemelő akik képesek arra, hogy Európában a dobogóért küzdjenek, a világversenyeken pedig a legjobb 10-be kerüljenek amikor aztán jött az újabb döbbenet: a 2019-es thaiföldi világbajnokság előtt Magát  Krisztináról újfent kiderült, hogy doppingolt és az Európa-bajnokot tavaly nyolcéves eltiltással sújtották. A bajokat tovább tetézte, hogy a magyar sportdiplomácia lényegében megsemmisült súlyemelésben: Aján Tamás, aki évtizedekig volt a nemzetközi szövetség főtitkára, majd elnöke korrupciós botrányba keveredett amelynek végén le kellett mondania. 

2021-re odajutottunk, hogy az immáron harmincötödik évében járó Nagy Péter lett az egyetlen európai szinten is jegyzett súlyemelő és egyedül neki mutatkozott reális esélye arra, hogy az olimpiára kijusson. A kétszeres olimpikon úgy számolt, hogy 410 kiló elég lesz ahhoz, hogy kijusson Tokióba. A magyar óriás végül azonban 404 kilót teljesített összesen és így egyelőre meglehetősen kérdéses a további szereplése. Mitykó Veronika szintén jól szerepelt ő női 71 kilóban összesítésben kilencedikként zárt, míg a szakításban magyar rekordot felállítva negyedik lett. A többi hét versenyző azonban vagy a mezőny végén zárt, vagy kiesett. Ha Nagy kvótája nem lesz meg akkor 1956 után rendeznek ismét olimpiát magyar súlyemelő nélkül. 2024-ben aztán már még nehezebb lesz kijutni mivel akkor már nem hét-hét hanem öt-öt súlycsoportban rendezik meg az olimpiai küzdelmeket. Nagy akkorra már 38 éves lesz és jelen állás szerint a mai generációból Mitykó (aki akkor lesz 24 esztendős) lesz az egyetlen, aki ott lehet egyáltalán Európában a legjobb 10-ben. 

Feltéve ha akkor még lesz súlyemelés ugyanis ez a tradicionális sportág nemcsak Magyarországon rúgja az utolsókat, hanem sajnos világszerte. Némi túlzással hetente derül ki, hogy valakinek az újratesztelt doppingmintája tiltott anyagokat tartalmazott és módosítanak négy-öt-tíz évvel ezelőtti versenyek végeredményén. Az Aján Tamás nevével összefüggésbe hozott korrupciós botrány csak tovább rontott ennek a tradicionális sportágnak a hírnevén. Ahogyan azt több cikk is megfogalmazta: vagy a megtisztulás vagy a süllyesztő vár a súlyemelésre és sajnálatos módon jelenleg az utóbbit tartják realistábbnak. Ráadásul az olimpián is egyre inkább háttérbe szorulnak a klasszikus sportágak (elég csak a vívószámok csökkenéséről, az öttusa drasztikus átalakításairól, illetve a birkózás olimpiai eltörlésének lehetőségéről beszélni) és így nem elképzelhetetlen, hogy Tokióban vagy Párizsban látunk egyáltalán súlyemelő-versenyt az olimpián. Ne így legyen. 

A Hungarian Championship Wrestling immáron évtizedes történetében számos emlékezetes gálát rendeztek, egy azonban ezek közül is kiemelkedik. 

A 2010-ben alapított HCW egy valódi magyar sikertörténet: néhány birkózószőnyegen gyakorlatozó fiatalember megálmodott egy sportszervezetet, amely az évek múlásával egyre nagyobb népszerűségre tett szert és amelyet immáron tízezrek követnek Magyarországon. A pankráció rétegsport, ám ezt a réteget egyre inkább sikerült kiszélesítenie az egyesületnek. Ma már ott tartunk, hogy egyre kevesebb ember tekint furcsán arra, hogy Magyarországon is működik egy olyan szervezet, amely a profi birkózókat összefogja és a sportág rajongóinak hétről-hétre tud minőségi szórakozást nyújtani. A HCW 2010 óta íródó története tele van jobbnál-jobb gálákkal: elég csak a 2015-ös Véres Novemberre gondolni, amikor is minden idők legbrutálisabb mérkőzését rendezték magyarországi ringben illetve pont került egy hosszú történet végére, de felhozhatjuk akár a 2019-es Áttörést is, amikor talán minden idők leglátványosabb magyarországi meccse zajlott le több ezer ember szeme láttára. Az abszolút csúcspontot azonban a 2018-as Dicsőség Napja jelentette, amikor is a HCW egyetlen este alatt végleg katapultált Európa legnívósabb szervezetei közé. 

2018. május 26-án a sportrajongók többsége arra figyelt, hogy a Real Madrid vagy a Liverpool hódítja-e el a Bajnokok Ligája trófeáját. Mielőtt azonban a madridiak történelmet írva zsinórban harmadszor is megnyerték volna a legrangosabb európai trófeát, azok a magyar sportbarátok akik egyszerre szeretik a labdarúgást és a pankrációt a Soroksári Sportcsarnokba válthattak jegyet az év legnagyobb show-jára. A szervezők olyan meccseket hoztak tető alá ezen a napon, amelyek után azt a gálát nyugodtan lehet magyar WrestleMania-ként emlegetni. Két olyan mérkőzés is akadt a programban, amely miatt az átlagosnál jóval nagyobb médiafigyelem irányult a HCW-re és az adott eseményre és nem is kellett csalódnia azoknak, akik látták ezeket az összecsapásokat. 

A gálát Mans Svedberg és Yorghos Kolonis összecsapása vezette fel, amelyet a Spártai Légió egykori tagja, vagyis Kolonis magabiztosan nyert meg. Jól jellemzi a program erősségét, hogy a Revolution-övért folytatott triple threat mérkőzést az Underground keretében rendezték meg. Az övért Ozzy Spener, Grizzly Davidson és RP Tyson küzdöttek. Előbbi két birkózó éveken keresztül alkotta a HCW egyik legjobb csapatát, az Őserőt, ám kettősük széthullott, miután Ozzynak fejébe szállt a dicsőség a cím megszerzését követően. A két egykori csapattárs ezután egymás ellen fordult és a helyzet odáig eszkalálódott, hogy egymással kellett megküzdeniük. A mérkőzés végül Ozzy és Grizzly harcát hozta és bár utóbbinak megvoltak a momentumai (ahogyan RP Tysonnak is) végül címvédés született. 

A gála hivatalos nyitómérkőzését (az Underground az úgynevezett pre-show-nak felel meg) eredetileg Ayden Cortez és Boldo Brown vívta volna, ám utóbbi bejelentette, hogy megsérült, ezért Tihanyi Péter lett az egyik mérkőző fél. Tihanyi az Underground talán legnagyobb felfedezettjeként lépett kötelek közé és a ma a HCW egyik legnépszerűbb birkózójának számító fiatalember számára ez volt a debütálás a nagyközönség előtt. A "premier" olyannyira jól sikerült, hogy a meccset is megnyerte miután Cortezen a segítője Ted Wellington sem tudott segíteni. Következett egy látványos csapatmérkőzés, amelyen a MAD (Maverick és Chris Dice) feszült neki a Kanadából érkező Vörös Twinsnek, a meccset végül az "őrültek" húzták be. Egy női mérkőzést is rendeztek amelyen a magyar pankráció nagyasszonya Audrey Bride mérte össze tudását Killer Kellyvel. A portugál hölgy néhol szabálytalanul küzdött, ám a küzdelem magyar győzelmet hozott. 

Ilyen nem hétköznapi felvezetés után aztán jöhetett az első meccs, ami miatt történelminek nevezhetjük a gálát. A HCW első nyolc évében a sportág olyan kiemelkedő klasszisai mérkőztek Magyarországon mint Aleister Black vagy a Sami Zayn néven is ismert El Generico. Ők mindketten bemutatkozhattak a WWE-ben, ám arra, hogy a világ vezető pankrátorszervezetének aktív tagjai vívjanak mérkőzést a HCW-gálák keretein belül, eddig még nem volt példa. Ezt a sorozatot szakította meg az WWE brit bajnoka Pete Dunne és Tyler Bate, amikor British Strong Style néven Budapestre érkeztek. A britek a csapatbajnoki címért küzdöttek meg az Arrows of Hungary ellen, vagyis garantált volt a kimagasló szórakoztatás. A közel húszperces fékevesztett csatában mindkét páros tudása legjavát nyújtotta és a "magyarok nyilai" végül itthon tartották a bajnoki övetket. 

2018 volt az év, amikor a HCW-dojo első korosztálya elég idős lett ahhoz, hogy debütáljon a gálákon. Ennek a csoportnak a tagja volt Tihanyi Péter, Boldo Brown és az elsőként a közönség elé lépő Justin Wylde is, aki a nevét azóta már BT-re változtatta. Wylde rögtön az Áttörésen nevet szerzett magának, amikor megtámadta Renegade-et, a szervezet igazgatóját, akihez egyben nyílt kihívást is intézett. A Mad Guy a Vendettán alaposan ellátta az ifjú tehetség baját, aki azonban visszavágót követelt. A reváns ideje a Dicsőség Napján jött el, ahol olyan mérkőzést vívtak ahol nem volt diszkvalifikáció, vagyis lényegében szabályok nélküli küzdelemben csaptak össze. Az összecsapás során aztán előkerültek asztalok, székek sőt még néhány darab rajszeg is, amibe egyaránt belehajították a küzdőfelek a másikat. Amikor Renegade bemutatta híres mozdulatát a Helldoradót és Wylde a szegekben landolt úgy tűnt ez a mérkőzés is az ő győzelmével zárult. Ekkor viszont felbukkant Boldo Brown is, aki Wylde legjobb barátja volt, ám nem korábban nem támogatta őt a tervei drasztikus megvalósításában. Ezúttal viszont más volt a helyzet: Boldo hátba támadta az igazgatót akit tálcán nyújtott át Justinnak, aki élt is a lehetőséggel. Ezzel a húzással született meg az Új Generáció, amely több mint egy éven keresztül játszott meghatározó szerepet a HCW-ben. 

Természetesen a HCW bajnoki öve is terítékre került ezen az emlékezetes estén. Szabó Tamás vagyis Nitro majdnem egy évig birtokolta az övet sérüléséből visszatérve, a Vendettán azonban Kris Jokic megfosztotta őt címétől a történelem első magyarországi iron man-mérkőzésén (30 percet birkóztak). A korábbi bajnokot természetesen megillette a visszavágó lehetősége, ám nemcsak ketten néztek szembe az övért. A fatal four way-meccsen ugyanis a szlovák tehetség Marcus Mytra illetve a Nagyúr, Zafar Ameen is ringbe lépett. Bár Zafar és Jokic csapattársak voltak a New Hungaryben, ám az esélyek nem voltak egyértelműek: Zafarról ugyanis köztudott volt, hogy előszeretettel árulta el szövetségeseit ha a helyzete megkívánta. Ezúttal is fennállt ennek a lehetősége egy pillanatra, ám most nem tette meg ezt a szívességet magának. Mytra egy spearrel földreküldte Nitrót ám Zafar kidobta a ringből az egykori spártait. Nitro a földön feküdt a mozdulat hatására és így Jokicnak csak annyi dolga volt, hogy kihasználja a lehetőséget és címet védjen.  Az itt már sejtetett árulás végül 2019. telén történt meg az Áttörésen. 

Egy átlagos HCW-gálán valamilyen címmérkőzés jelenti az est főmeccsét (kivéve amikor Rumble-meccs van), ez azonban koránt sem volt átlagos esemény. Az utolsó meccset ugyanis minden idők talán legnagyobb médiafigyelmet kapó összecsapása volt Makai Renátó és Növényi Norbert között. A brutális erejű ex-cselgáncsozó és a magyar sporttörténelem nagy legendája (1980-ban birkózásban olimpiai bajnok volt, de szerzett világbajnoki címet kick-bokszban, graplingben és MMA-ban is) közti mérkőzést már hónapokkal korábban elkezdték felvezetni és így óriási csatára volt kilátás. Idősebb Növényi Norbert Európa-szerte híres pankrátor volt és fia azzal szeretett volna tisztelegni a magyar Hírességek Csarnokába is bekerülő édesapja emléke előtt, hogy ő is ringbe lép. Növényi hatvanegy évesen vállalta el a mérkőzést, amelyen a korábbi birkózódresszében küzdött. A mérkőzés már a létrejöttével is sporttörténelmi volt, ugyanis korábban csak Kurt Angle volt az, aki pankrátorként is megmérette magát azok után, hogy olimpiai aranyérmet nyert birkózóként. Makai ekkor épp a HCW egyik rosszfiúja volt, akinek a filozófiája az volt, hogy "bemegy a ringbe és bántani fogja az embereket" és mindezt erejéből kifolyólag sokszor meg is tette. A meccs aztán kiegyenlített küzdelmet hozott, amelynek végén Növényi feladásra kényszeríteni az "ezüsthátú gorillát" és így méltóképpen zárta le példátlan pályafutását. 

Lassan három éve annak, hogy a HCW többszörösen történelmet írt a Dicsőség napja gálával, amely sok rajongó szemében a mai napig etalonnak számít. A szervezet azóta is hétről-hétre mutatja be a magyar pankráció elitjének mérkőzéseit és ha a helyzet is engedi a magyar és a külföldi profi birkózók krémje gálákon is összecsap a lelkes rajongók előtt. Jelenleg még ez a 2018. májusi nap a csúcs a sportág magyarországi történetében, ám ismerve a HCW történetét nem elképzelhetetlen, hogy még ezt is sikerül valaha túlszárnyalni. 

A felvételek a Hungarian Championship Wrestling hivatalos Youtube-csatornájáról származnak. Kép forrása: dante media, pankracio.com 

Pankrációval kapcsolatos podcastünk itt érhető el: https://www.youtube.com/channel/UCW4Iv_gPntr0jodraJbPRIA

Facebook-oldalunk: https://www.facebook.com/Olimpic-Slam-Podcast-104740488375249

Fabio Quartararo győzelmével zárult a Dohai Nagydíj. A Moto3-ban az újonc Pedro Acosta a bokszutcából indulva tudott diadalmaskodni, míg a Moto2-ben Sam Lowes őrzi hibátlan mérlegét. 

Moto3

A tegnapi napon összesen hét pilótát sújtottak szabálytalanság miatt azzal, hogy a bokszutcából voltak kénytelenek rajtolni. Köztük volt az újonc Pedro Acosta, aki a szezonnyitót a második helyen zárta. A 2004. májusában született pilóta a futam felére ért fel a mezőnyhöz, aztán nem túlzás azt mondani, hogy csodát tett. A fiatal motoros aztán a hajrában már az élmezőny végén haladt, majd kihasználta a többiek bakijait: előbb Jeremy Alcoba ütötte ki John McPhee-t majd az előző heti nyertes Jaume Masia hagyta el a pályát és lett végül csak kilencedik. Acosta végül az utolsó körben az élre állt és végül nagy csatában élete első győzelmét aratta. Ez történelmi tett volt, ugyanis korábban még senki nem nyert a bokszból indulva versenyt. A bajnokságot vezető Acosta mögött Darryn Binder, illetve a dobogóra hosszú idő után visszatérő Niccolo Antonelli végzett. 

Moto2

Sam Lowes az előző héten a pole pozícióból indulva győzött és a korábbi Supersport-világbajnok ezúttal is megszerezte az első rajtrácsot. A brit pilóta a rajtot azonban elrontotta és Marco Bezzechi néhány percig az élre állt. Lowes ezután visszavette a vezetést, olasz riválisát viszont Remy Gardner és Raul Fernandez is leelőzte. Gardner a futam végén felért Lowes mögé, ám közel azonos tempót motoroztak és így nem került sor előzésre. Lowes végül másodszor is nyert idén Katarban és maximális pontszámmal vezeti a bajnokságot. A két Ajo Motorsport-versenyző második-harmadik helyen jött be a célba Gardner-Fernandez sorrendben. 

MotoGP

Óriási meglepetéseket hozott az idény második királykategóriás versenyének időmérője: a pole-t Jorge Martin szerezte Johann Zarco előtt, míg Valentino Rossi csak a 21. rajtkockába kvalifikálta magát. A két Pramac Ducati kilőtt a startnál, mögéjük viszont kisebb szenzációt keltve Aleix Espargaro jött fel az Aprilliával, míg a negyedik pozícióban a szintén remekül startoló Miguel Oliveira állt.  A két Suzuki az első körben már ötödik-hatodik volt, Alex Rins pedig a következő percekben több előzést is bemutatott, Zarcót azonabn nem tudta sokáig maga mögött tartani. A két gyári Ducati és két gyári Yamaha megbújt a mezőnyben a futam elején, ám az első kilenc között alig két másodperc volt a különbség. 

Féltávnál Martin vezetett Zarco és Rins mögött, a negyedik-ötödök helyre viszont feljött Francesco Bagnaia és Jack Miller.  Utóbbi Joan Mirrel vívott és a regnáló világbajnok egy kemény manőverrel az ausztrál elé került, aki az egyenesben válaszként direkt nekiment vetélytársának. Mindketten hátracsúsztak, ám meglepő módon Millert nem büntették a futam során az ütközésért. A Ducati pilótája ezért feltehetőleg később valami büntetést kaphat majd, most "csak" azzal kellett szembesülnie, hogy elvesztette esélyét a győzelemre. 

Mikor a hajrá elkezdődött, három Ducati állt az élen ám Bagnaia mellett elment Fabio Quartararo. A Yamaha francia tehetsége ezzel nem elégedett meg és előbb Zarcót majd négy körrel a vége előtt a végig élen motorozó Martint is maga mögé utasította. A 21 éves pilóta végül magabiztosan aratta első győzelmét gyári színekben, összességében pedig negyedik alkalommal diadalmaskodott a legnagyobbak között. 
A második helyért Johann Zarco és Jorge Martin óriási csatát vívott, végül előbbi jött ki győztesen a csatából és így 1954 után állt ismét két francia motoros egyszerre dobogóra. Alex Rins lett a negyedik megelőzve Maverick Vinalest, Francesco Bagnaiát és Joan Mirt. Brad Binder egy nyolcadik pozíciót hozott a KTM-nek Jack Miller és Aleix Espargaro előtt. Enea Bastianini megint pontot szerzett Franco Morbidelli és a két gyári Honda (Pol Espargaro és Stefan Bradl) előtt. A pontszerzők sorát Miguel Oliveira zárta. Valentino Rossi élete egyik legrosszabb hétvégéjét a 16. helyen zárta,két pozícióval a féltestvére Luca Marini előtt.